Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csordás János: Vörös vonat (novella)

Csordás János

Fel-alá járkálok a fülkémben az ajtótól addig, ahol az ablaknak kellene lennie. Hat lépés. Onnan vissza megint hat. Ez így unalmas, ki kell találnom valami mást. Megteszem a hat lépést, megállók, fennhangon számolok ötvenig. Megfordulok, hat lépés után százig számolok. Fordulok, hat lépés, kétszáz. Teljesen elmélyülök a számolásban, nem érdekel semmi egyéb, csak az előző számsor kétszeresének elérése. Ez így megy ezerhatszázig. Közben a torkom kiszárad a fennhangon való számolástól. Gépiessé válók, folytonosan tökéletesítem magamat. Hozzáfogok a további számoláshoz.

Kilencvenhatnál tartok, amikor hirtelen sötétség borul a fülkére. Idő kell, a- míg áttérek a számok birodalmából a valóságba. Futó lépéseket hallok a folyosóról, az incidens váratlanul ér.

Csupán arra emlékszem, valószínűleg pokrócot dobtak rám és ököllel vertek. A pokróc durva volt, arcomon éreztem az anyagát. A fejemet nem bántották, felsőtestemet érték az ütések. Nem sikerült megszámolnom, hány ökölcsapás ért, lehetett akár tíz is. Vagy több. Elvesztettem az eszméletemet.

Midőn felocsúdom, a fülkében takarékos fényével pislákol a lámpa. Sokáig bámulom, nehezen fogom fel a történteket. A lópokróc eltűnt, úgyszintén a tálcával együtt a reggelim: helyette ott az ebéd. Pontosan ugyanaz, mint az előző. Tehát törődnek velem. Eleddig nem tudtam, mit érez az ember, ha megverik. Most megtudtam. Nem a fájdalom a szokatlan, hanem az a tudat, hogy ember vert meg igen aljas módon, orvul.

Nézem az ebédet, de nem eszem. Veréssel nem kényszeríthetnek semmire. Undort érzek, hányinger környékez, melegem van. Kigombolkozom.

Vacsoraidőben megismétlődik a színjáték: elsötétítés, lópokróc, verés. Az ebéd ott marad, ahova tették. Úgy látszik, a vacsorát nem érdemiem meg. Nem eszem, pedig éhes vagyok. Forr bennem a düh. Leküzdhetetlen vágyat érzek a tombolás iránt, kedvem volna azon nyomban összetörni valamit. Hosszú percekbe telik, amíg megfékezem önmagamat, próbálok lehiggadni. Elhatározom, inkább alszom, hogy enyhítsem testi és lelki fájdalmaimat. Elhelyezkedem az ülésen, szememet lehunyom. Nem bírok elaludni. Agyam szinte kalapál, nincsenek értelmes gondolataim. Szégyellem azt, hogy bántalmaztak. Szeretnék hangosan kifakadni, de nem merek beleordítani a semmibe. Meddig akarnak így bánni velem?!

A peron üres. Kinyitom a szememet. Körbetekintek. Friss fuvallat simogatja az arcomat. Próbálok nem gondolni semmire.

Álmodtam volna mindezt? Lehetetlen! Jobban szemügyre veszem a környezetemet, semmi sem tűnik ismerősnek, idegen helyen ücsörgőm, talán én sem vagyok az, aki voltam, nem tudom, mit keresek itt. Kezdem azt gyanítani, hogy kitettek a vonatból. Nincs semmi baj, fel a fejjel, majd gyalogolok...