Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csordás János: Vörös vonat (novella)

Vörös vonat

landó sötétség benyomását kelti bennem. Órám hiánya bizonytalanná tesz, a pontos idő elvesztése feszültséget okoz. Azt sem tudom, mennyit aludtam, bizonyára keveset. Felállók, kinyújtózkodom, talpam alatt érzem a vonat egyenletes, remegő mozgását. Végignézek magamon, öltönyöm nem gyűrődik, alig látszik meg rajta, hogy benne aludtam. Reménykedem, a mosdófülkében legalább az arcomat megmoshatom, jól esne a frissítő hideg víz. Borotválkozásról szó se lehet, nem tételezem fel, hogy találok itt önműködő borotvát. Magamba szívom az áporodott levegőt, nyakamat tornáztatva lépek ki a folyosóra. A zakatoláson kívül nem észlelek semmilyen más hangot. Megvallom, nem erre számítottam. Hajt a kíváncsiság, vajon utaznak-e a fülkékben. Azon nyomban meg kell róla győződnöm!

A menetiránnyal ellentétesen haladva, egyik faltól a másikig dülöngve botorkálok, bekukkantok mindenüvé. Valamennyi helyiség tátong az ürességtől. Hol vannak az utasok? Nekitámaszkodom az oldalfalnak, dühöngök. Banbán nézek végig a folyosón, türelmem fogytán, ideje kapcsolatot teremtenem valakivel a szomszédos kocsikból. A bársonyruhás alak megjelenése bizonyítja, nem vagyok egyedül a vonaton. Képzelődés vagy látomás kizárva! De ki ez az alak? Eltöprengek, miként sikerülne tőle magyarázatot kicsikarnom ittlétem felől. Lehetőségeket boncolgatok, ötleteket vetek el, nem jutok dűlőre. A mosdófulkéről majdhogynem elfelejtkezem, nemkülönben a felfrissülésről. Találok a kocsi végében egy számozatlan fülkét, berontok a befelé nyíló ajtón. Erős hanghullám ölel körül, megtorpanok, alig látok valamit. Kapcsoló után tapogatok, sikerül villanyt gyújtanom. A fény itt is gyér, inger- li látószervemet. Ami azonnal szembetűnik, az a tenyérnyi átmérőjű lyuk a padlón. A helyiség kicsi és csupasz. Ez nem a mosdó!

Miközben ballagok visszafelé, azon rágódom, miért ilyen az illemhely. Újfent egy kérdőjellel több raktározódik el agyamban. Hirtelen földbe gyökerezik a lábam, megtorpanok. A következő kocsiba vezető átjáró tolóajtaja nyitva áll. Nem gondolkodom, átsuhanok rajta. Sikerült, a padló nem csúszott ki a lábam alól, nem zuhantam el. Első látásra a kocsi semmiben sem különbözik az előzőtől: hosszú, szűk folyosó, pislákoló lámpácskák. Teszek néhány lépést, előttem emberformájú árny jelenik meg, szólásra nyitom a számat. Végre valaki, akivel beszélhetek! Tompa puffanást hallok, valamilyen kemény tárggyal szabályszerűen leütnek. Az ütés súlyos, elájulok.

Nem tudom, hogyan kerültem vissza a 89-es fülkébe, azt sem tudom, mi történt azalatt velem, míg leütöttek és idehoztak. Egy biztos: fáj minden testrészem, legfőképpen a fejem, hozzá se merek nyúlni a dudorokhoz, jobb, ha elfelejtkezem róluk. A bánásmód némi kivetnivalót hagy maga után, az emberség árnyalatnyi jelét se mutatja, a barbarizmushoz hasonlít.

Kikészültem; ha így folytatom, teljesen kikészítenek. Ami az egészben csekély vigaszt nyújt: feléledésem után a szemközti ülésen tálcát találtam. Rajta számomra szokatlanul egyszerű reggeli... bár lehetséges, ez az ebéd: tea kétszersülttel, húskonzerv és egy favilla. Feketekávénak jobban örültem volna, szó se róla. Meg kell fejtenem, milyen besorolásban kapom az élelmet, egyáltalán utasként kezelnek-e. Mindenesetre mohón hozzálátok a falatozáshoz, nem tudhatom, kapok-e még