Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csordás János: Vörös vonat (novella)
Csordás János élelmet. A tea jó, a konzervhús ízletes, a kétszersült kőkemény. A konzervdobozon nincs címke, feltételezhetően eltávolították. De miért? Az evésre összpontosítok inkább, figyelmemet leköti a táplálkozás gyönyöre. Mindegy, mit eszem: azt kell fogyasztanom, amit adnak, nem válogathatok, szükségem van az erőmre. Az étkezés befejeztével a folyosón lézengek. A fülkék üressége letaglóz, semmi érdekeset nem fedezek fel. Legalább útitársaim lennének, akikkel megoszthatnám véleményemet. Visszamegyek a fülkébe, lehuppanok, lábamat a szemközti ülésre rakom a tálca mellé. Sokáig merőn nézek egy pontra, agyamat erőteljes munkába fogom, gondolataim, ötleteim variálódnak, végül belefájdul a fejem. Felsóhajtok, bosszankodom. Meddig kell itt rostokolnom? Helyzetem teljesen kilátástalan, azt sem tudom, merre robog a vonat, miféle tájakon át, hova halad. Tekintetem egyszeriben megmerevedik, tudatommal most fogom fel, mit nézek oly merőn. Helyzetem kulcsát! Erről hogyan feledkezhettem meg! A vészfék! Felpattanok, nyúlok a fogantyú felé. Agyam kontrollja leblokkolja elhamarkodott mozdulatomat. Mérlegelnem kell, mi történhet akkor, ha meghúzom a vészféket. Számítgatok, lehetőségeket boncolgatok. Elvem a következő: tetteimet alaposan meg kell fontolnom. Néha persze nem sikerül, fejjel rohanok a falnak. Kiver a verejték, melegem lesz. Hirtelen nem érdekel egyik feltételezett következmény sem, a lehetőség közelsége izgat. A habozással elvesztem önbizalmamat. Minden átmenet nélkül meghúzom a vészféket. Ha netán nem történik semmi, nem veszítek: legalább a későbbiekben nem sopánkodom egy elmulasztott próbálkozás miatt. A vonat robog tovább, a monoton zakatolást nem váltja fel fülsiketítő csikorgás, egy helyben maradok, nem bukom orra, a lökésszerű fékezés elmarad. Gondolhattam volna: a vészfék csupán díszlet. Mosolygok magamban, közben észre sem veszem, arcomat egyszerre fanyar illat csiklandozza, fejemben szúrást érzek. Gáz van! Összes energiámmal a folyosó felé törtetek, testem rohamosan elnehezül, lépéseim nem úgy sikerülnek, ahogy akarnám, lábam nem engedelmeskedik, merevséget tapasztalok magamon. Elérem az ajtót, belekapaszkodom, rángatom, birkózom vele. Ám az ajtó nem nyílik. Megrémülök, iszonyatot érzek. Testem erőtlenné válik, izmaim elemyednek. Agyam még lázasan dolgozik, utolsó gondolatommal abban reménykedem, ne legyen a gáz hatása halálos. Csendesen elvesztem az eszméletemet, arcom végigcsúszik az ajtó üvegfalán, elájulok. Friss fuvallat simogatja az arcomat, habzsolva szívom magamba a levegőt. A fülkében vagyok, furcsa pózban ülök a padlón, arcom az ajtó üvegfalán. Idő kell, míg emlékezetem kitisztul. Sorrendbe rakom az eseményeket, mozaikként összeáll a kép. Feltápászkodom, testem súlyos, vonszolom magamat. Belezuhanok a legközelebbi ülésbe, mohón szívom be az éltető légáramlatot. Nem törődöm azzal, honnan jön, az a legfontosabb, hogy élek. A gáz bizonyos időre megbénított. Újra hatásosan figyelmeztettek, maradjak nyugton. A láthatatlan hatalom érezteti felsőbbrendűségét! Nincs mit tennem, ki kell várnom a fejleményeket, ez pedig beletörő-
