Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csordás János: Vörös vonat (novella)

Csordás János

nyom a szememet. Dühöngök. Fejemen dudor nőtt, ha hozzányúlok, fáj. Keresem a magyarázatot arra, miért estem el. Egyelőre minden érthetetlen számomra, nem lelek épkézláb magyarázatot. Tekintsem személyemet fogolynak, kit egy vonat üres kocsijába zártak? Miért?! Ilyen megalázóan bánnak itt az utasokkal? De mit követtem el?

Gondolataimmal vagyok elfoglalva, a közeledő lépésekre későn figyelek fel. Bársonyruhás alak halad el a fülke előtt. Rugóként pattanok fel, feltépem az ajtót, kiugróm a folyosóra. Az idegen mintha észre se venne, rendületlenül lépked előre. Szólni akarok hozzá, de torkomon akad a szó: amit látok, az meghökkent. Az idegen előtt érintés nélkül szétnyílik a tolóajtó. Utánavetem magam, hátha sikerül átsik- lanom mögötte.

A tolóajtó az orrom előtt záródik, elkések. Ordítani szeretnék, szétvet a méreg. Idegesít a sorozatos sikertelenség, nem tudok beletörődni, ráadásul tudtalanság- ban tartanak. Öklömmel hatalmasat csapok az ajtó lemezére, a zaj visszhangzik körülöttem. Éppen menni akarok a fülkémbe, amikor ismét kicsúszik alólam a fémpadló. Másodszor is hanyatt esek.

...Huzamos ideje ülök a 89-es számú fülkében, fásultan meredek magam elé, nehezen tudok megbirkózni azzal, ami velem történt, ez egyszerűen képtelenség. Szemem néha leragad, igyekszem ébren maradni, bár nyugodtan elaludhatnék. Itt benn biztonságban érzem magam, megvizsgáltam az ülést: rögzítve van, nem mozog. Nem árt az elővigyázatosság. Rájöttem zuhanásom okára, a magyarázat immáron egyszerű, persze utólag. A látszat csal, a régimódi belső berendezés megtévesztett. Gondolhattam volna, ez nem hétköznapi vonat, következésképpen az utazás sem lesz zavarmentes, mint a megszokott körülmények közt. Nos, valamicskével okosabb lettem, belátom, ezentúl óvatosan kell cselekednem. A két dudor a fejemen sajog, nem érintem meg, idővel elmúlik a fájdalom.

Elhatározom, alszom egy keveset. Kipihenten alaposan átgondolhatom az eseménysorozatot, végkövetkeztetést vonhatok le. Zsebembe nyúlok digitális órámért, annak idején ajándékba kaptam, becses holmi, vigyázok rá. Most nem találom, eltűnt. A zsebemből nem eshetett ki! Nyugtalan leszek, felállók, forgolódom, kutatok a zsebeimben, holott nagyon jól tudom, máshová sohasem teszem. Furcsamód egyetlen lehetőségre gondolok: az órámat ellopták. A vonaton valaki lop! Tekintetem a vészféken állapodik meg, gondolataim összekavarodnak, végül leroskadok az ülésre. Kinek és miért kellett az órám? Mikor tulajdonították el? Hány óra van?

Az élmények foglalkoztatják képzelőerőmet, agyamban képtelenségek halmozódnak fel, sorrendbe rakni, értékelni valamennyit nem tudom, fáradok, tompul agysejtjeim tevékenysége, szemem le-leragad, testem elernyed, nem sikerül úrrá lennem magamon.

Elnyom az álom, belezuhanok a mélybe.

Körbetekintek: a fülke sivársága lehangoló; az ember ébredéskor elvárná, ragyogjon be a napfény. Napfénynek nyoma sincs, lámpa pislákol a mennyezeten: ez az ál