Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csordás János: Vörös vonat (novella)

Vörös vonat

minek nézek elébe, jó-e vagy rossz-e az, amiben részt veszek, kinek használ és kinek árt, mi az egésznek az értelme.

Robogok az ismeretlen cél felé, poggyász nélkül, felkészületlenül, bizonyos ismeretek hiányában, teljesen idegen környezetben. Éhes is vagyok, szomjas is, rám tör a fáradtság, legszívesebben elaludnék. Le kell győznöm önmagamat; minden bizonnyal szükséges illeszkednem, a körülmények erre késztetnek. Nem vitás: kényszerhelyzetbe kerültem, józan eszemre kell hagyatkoznom, félre az érzelmekkel. Bár egy-egy megérzés jelentőséggel bírhat, az ilyesmit nem szabad elhanyagolnom. Tartok tőle, kellemetlen meglepetésekben lesz részem.

A vonat érezhetően gyorsul, újfent meg kell kapaszkodnom. Talpam bizsereg, lábfejem zsibbad. Még mindig ugyanazon a helyen, egy áporodott szagú sötét előtérben ácsorgok, nem tettem egyetlen lépést sem. Agyam alig fogja fel a történteket, az előző néhány perc eseményeit képtelen feldolgozni és elraktározni. Távoli hangokat észlelek, gyorsan a hangforrás irányába kémlelek. Pontosan nem tudom meghatározni, embertől származtak-e vagy nem. Meglepetésemre senkit sem látok közeledni vagy távolodni a gyér megvilágítású szűk folyosón. Bizonyára máshonnan szűrődött ki a hang, s valószínűleg nem emberi. Ám akkor mitől ered?

Határozott léptekkel indulok el a folyosón. A hangforrást nem találom, bár az is lehetséges, nem vettem észre. Tolóajtón keresztül eljutok a következő kocsiba. Itt számozott fülkék sorakoznak; utoljára moziban láttam efféle vonatot, régimódi típus hagyományos elrendezéssel: a rögzített ülések kényelmetlennek tűnnek, a hely is kevés nyolc személy részére. A környezet a múltat idézi, idegen benyomást gyakorol rám. Sehol egy lélek, valamennyi fülke üres. Megállók, gondolkodom. Én lennék az első utas? Valakinek kell lennie a szerelvényen! Lássuk a többi kocsit! Mivel ennek a belseje ódon, konfortmentes, senki sem szándékozott itt letelepedni, ment tovább. Ekképp okoskodom. Nekem is ezt kellene tennem, ez volna a helyes döntés. Valami azt súgja, maradjak.

Gyomrom korog, most sajnálom csak igazán, hogy nem ettem legalább egy szendvicset. Pár lépés után megtorpanok, mérlegelem helyzetemet. Egy sejtés vagy megérzés motoszkál a tudatalattimban, ismeretlen erő visszahúz, sugallja, üljek le. Éppen nyitni akarom a két kocsit összekötő tolóajtót, amikor mögöttem éles csattanással becsapódik egy ajtó. Fejemet felkapom, lábam alól kicsúszik a fémpadló, kezemmel ösztönösen nyúlok a tolóajtó fogantyúja felé, nem érem el, hanyatt esek. Elsötétül előttem a világ, zúg a fejem egyfolytában, szűnni nem akarva.

Kinyitom a szememet, pislákoló lámpácskát látok, takarékos fénye bántóan hat. Hirtelen nem tudom, hol vagyok, meddig voltam eszméletlen. Fülemhez fokozatosan eljut a zakatolás, látásom élesedik. Megmozdítom végtagjaimat, feltápászkodom. Botorkálva eljutok a tolóajtóhoz, két kezemmel megmarkolom a fogantyút, próbálom széthúzni a két szárnyat. Nem megy. Próbálkozom még egyszer, az eredmény ugyanaz. Az ajtó zárva. Tehetetlenül beszédelgek a legközelebbi fülkébe, ennek 89- es a száma, az ajtó melletti ülésre huppanok le, meglazítom a nyakkendőmet, lehu