Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - TURCZEL LAJOS KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: Volt egyszer egy ifjúság

Turczel Lajos köszöntése

József, az új építőmunka erkölcsét hirdető Horváth László, Petrőci Bálint és Gál László, a régi és az új ember ellentétét ábrázoló Szűcs Béla, Nagy Irén és Szőke József elbeszélései és novellái, Tóth Tibor kitűnő műfordításai, Csanda Sándor érdekes tanulmányai...”; megmosolyoghatjuk, jószerével nevethetünk ma! De ámul- hatunk is, csodálva a jóhiszeműséget, mellyel annyira komolyan veszik munkájukat és magukat!

Az író, az irodalom önmagát építi, de általában nem így! Az önépítkezés erőforrása a közélet szervezete, ahogy feladatokat ad, az irodalmi miliő, amely ihletet és értékrendet sugall, az esztétikai és morális hagyományok, a múlt és a közvetlen elődök jelenléte, mindez a fiatal nemzedékek indulásának erjesztője, a stíluskísérletek humusza, arra ad példát, mitől különbözzenek! Ok mindezt hiányolták, kezdetben puszta létük feltételrendszerét építették s kevésbé önmagukat. Némileg o- lyan ez, mint az önnemzés! Létre kell hozni a lehetőségeket ahhoz, hogy létrehozzuk önmagunkat! Ha komolyan vesszük, látnunk kell, hogy ilyen abszurdumok, jószerével „csodák” bizony a mítoszokban történnek. Esetünkben a kezdetek „mítoszának” nevezhetnénk. De ne valamiféle emberfelettiséget keressünk benne, Herkuleseket és Sziszifusz szikláját, hanem komor időkben törekvéseink emberségét! Olyan irodalomépítést, amely az esztétikai kultúra híján a létfenntartó ösztönök útjátjárja. Régi dilemma a „semmiből indulás” fogalma, pro és kontra vannak hívei. Ma itt nem teszünk igazságot, különben is úgy érzem, hogy azokat az éveket nem is annyira minősítenünk kellene, inkább megértenünk! Mert ha nem hiszünk bennük, akkor is jelenünk kiindulópontjai voltak.

Önépítkezésünkhöz a város is hozzájárult! Az akkori Pozsony, mintha téli álmából ébredt volna, kifosztottan is őrizte számunkra magyar vonásait. Valahogy a levegőben volt, lappandó hagyományok és vén épületek, öreg pincérek éltették és az induló magyar iskolák, a történelmi pillanatban mintha a Pressburger-szelle- miség számára nyílt volna élettér. Máshol is talán, emlékszem, amikor a kassai ipariban tornaórán a futballpályára vonultunk és a főutcán bakanótákat énekeltünk, ablakok nyíltak és emberek lógtak belőlük, talán csapatunk előtt a fehér lovat keresték! Kezdeteiben a nemzetköziség elve szinte maradéktalanul, törvényként működött. Később változni kezdett, a többség érdekeihez igazodott. A város azonban, az YMCA és az albérletek, a Grand, a Metropol, a Luxor, a Savoy és a Carlton, a Krim meg a Dax, s az öreg pincérek, Ambrus bácsi, Giziké néni, Jenő bácsi és Szabó úr, a sakkjátszmák és máriáspartik, a La Paloma és a Jalta bár, a Park és a Cercle, a váraljai kiskocsmák és a sörözők, mindez éltetett. De emlékszem becsvágyunkra is, őszinte igyekezetünkre, ahogy riportjainkat írtuk a Hétbe, a Szemlébe, hogy megismerjük és feltárjuk valóságunkat, gyerekes igyekezet felnőtt fejjel, mindent tudni akartunk s világgá kürtölni, mint saját felfedezést! Becsvágyók voltunk! Már tudtunk írókként viselkedni, ha írni még nem is! A napokban kezembe kerültek egykori paródiáim: micsoda bonyolult ellentmondás! Szigorú irodalmi kánonok és eszmei parancsok mennydörögnek ránk és felettünk, s közben arra is futja