Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - TURCZEL LAJOS KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: Volt egyszer egy ifjúság
Turczel Lajos köszöntése kezet és ismeretszerzés kényszere is spirituális erő, a fejlődő szellem lendülete és kíváncsisága teremtő energia! Ne csodálkozzunk, hogy amikor ezek a fiatalok Pozsonyban összejöttek, úgy kapaszkodtak az Eszmébe, mely szabad teret nyitott számukra, mint a mentőövbe. Kardként villogtatni sem haboztak, buzogányként hadakoztak vele. Nem magyarázat ez, sem felmentő szándék jele, hanem élettény! Beszélni kell róla, ilyen a múló idő törvénye! Mihelyt az életből történelem lesz, jelentős mértékben érthetetlenné válik, kiszolgáltatottá, nem léttörvény többé, hanem szabad zsákmány és eszköz, jobbik esetben eszmény és tanulság! Az irodalom szociológiai és esztétikai vonásait nem akarom egybemosni. A kezdés pillanatában - s részben később is - ez mégis kívánatos lehet! Elkerülhetetlennek tűnik fel, mert irodalmunk szinte mindvégig társadalmi determinációk szövevényében növekedett. Szubjektum voltához, egyéni arculatához mindenki a maga módján járult hozzá. Az „anyaországból” Dobos, Tolvaj, Mács a nemzeti önazonosság igényét és a pataki diák valamiféle pajkosan góbés életszemléletét hozták, Szőke a „fényes szelek” tettvágyát, amely, gyanítom, közelebb állhatott Németh Lászlóhoz, mint Rákosihoz, Ozsvald és Fonod Adyt és a csurgói klasszi- citás szellemét, Turczel - még korábbról - jogérzéket és nemzeti szemléletet, Bá- bi a lázadás alaktalan szenvedélyét, Csanda történeti értéket, Tóth Tibor itthonról joviális Pressburger-szemléletet és intellektualizmust. S ezen túl szinte mindannyian faluélményeket és vidékiességet, s a feltörekvés lendületét. Legszegényesebb volt az esztétikai tapasztalat, a műérzék. Leginkább klasszikus olvasmányélmények és utánérzés formájában élt ösztönös fogalmazókészséggel s némi ritmusértékkel! Az első munkák a cselekvéskényszernek és az Eszme arroganciája elkerülhetetlen frigyének termékei. A mai felfogásunkban vett esztétikum elkerüli őket, ám van helyette más: őszinte vallomásosság! A szerzők nagy része, mint a haldoklásból menekülők, levegő után kapkodva beszélik ki önmagukat és élményeiket! Mások, talán kevesebben, az ideológiai célkitűzéseket belletrizálják, lírizálják. Vélt vagy valós életet fogalmaznak, s miután stilizálni, komponálni nem tudnak, önmagukról vallanak. A vallomás kényszere köti őket az irodalomhoz. így lettünk önmagunk hősei! Mert mi késztette Gyurcsót, hogy az északra tartó vonatokon verset írjon? Mi Dénest Kék hegyek alatt című versére, Ozsvaldot Az erdőben vagy Bábit a Köpönyegforgató, volt kisdiák éneke megírására. Van ebben valami kétség- beejtően esendő s egyben felemelő vonás. Ennek a nemzedéknek nemcsak önmagát kellett felépítenie, hanem irodalmi létét is az alapoktól! S ebben van valami mitikus, az újjászülető energiák heroizmusa! Első nagyobb bemutatkozásuk, az Új hajtások című antológia (1953) jellegzetesre, gyengécskére sikeredett. Alig üti meg a múlt gimnáziumainak önképzőköri színvonalát! Fábry a saját élményt, egyéni tapasztalatot, írókat emeli ki, az ideológia belletrizálóit elmarasztalja. Álljon szemben ezzel a fülszöveg bemutató része! „...tizenhét új név... Az eredeti tehetségű Bá- bi Tibor, az érett Dénes György, a céltudatos Gály Olga, a lírai Ozsvald Árpád, a pasztellszíneket használó Veres János, a lendületes Török Elemér, az ízes Mács