Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - TURCZEL LAJOS KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: Volt egyszer egy ifjúság
Turczel Lajos köszöntése Visszautalnak az akkori világra, az ember úgy él, ahogy tud. Csempészek sok helyen vannak a határok mentén. Amennyiben diákok, a sorsuk túlmutat önmagán! A kép azonban mindenképp a mítoszok világába való. Benne a közvetettség, a metaforikus képzettársítás mélysége és az emberi sorsszerűség. Érezzük időnkívülisé- gének, időfelettiségének erejét! Beszélgetéseinkben felmerül a kérdés, mikor válik mementóvá azoknak az időknek az emléke, a háború utáni magyar évek sajátos történelme, némileg a holokauszt mintájára? Mikor lesz a korból és szereplői sorsából mítosz?! Korábban „kis magyar holokausztnak” neveztem egyszer, ma is szó esik róla szinte állandóan, a Benes-dekrétumok, a deportálás és lakosságcsere, a jognélküliség és vagyonelkobzás történelmi fogalmai élnek. Most azonban a kor irodalmi következményei érdekelnek! Mennyiben válhatna irodalmi-művészeti értelemben mítosszá az a kor? Mert azzá kell avatnunk, ha nem akarjuk, hogy a pontos értelme és mélysége eltűnjön nyomtalanul. Jó esélyünk van erre, hiszen - a példa igazolja - hiteles nyomai, történeti jelzései, ha töredékesen is, fellelhetők irodalmunkban. A magyar történelem, nevezetesen a késő középkorból és az újkor hajnaláról jól ismeri a külföldön tanuló, magyar diákot. Olyat már kevésbé tartunk számon, hogy idegenbe szakadva járjon vissza nemzetéhez tanulni! Azért kelnek át a Bodrogon, az Ipolyon, a Dunán, hogy tanulhassanak, Sárospatak, Budapest, Csurgó az iskoláshelyeik. A kis magyar holokauszt a semmihez mérhető hiánnyal kezdődik és az új iskolákkal, az iskolákban ér véget! A mi mítoszunk az anyanyelvvel, az önképzéssel és a haza fogalmával van összefüggésben. Ma az írói teljesítményt s a művet esztétikai értékként tartjuk nyilván, a fenti fogalmak feleslegeseknek és elavultaknak tűnhetnek fel. Idejét múltak, vélhetnénk! Nélkülük azonban nem érthetjük önmagunkat, az „őshelyzetet”, amely történetünk kezdete. Az első köztársaság gyerekkori élményünk, a háborús magyar korszak kezdődő kamaszkorunk, megéltük mind Masaryk Tatícek nás, mind Horthy Ofőméltósága kultuszát. Hasonló élmények, ahogy a falu s a szülőföld élménye is, beépültek az érzékelésbe, a tapasztalatok ösztönéletébe, és fokozatosan tudatosultak. Ahogy a háború is közvetlenül, a frontélmények és a vizuális képek, a látványok drámaisága folytán, életérzés lett mindebből! Belső lét, mondanám, lélek! Az író belső értékrendje, sajátossága, melynek kifejeződését esztétikai minőségnek vélem. Azokat az éveket, magamon így tapasztalom, az eseményeket alázattal, a sorsszerűségnek kijáró belenyugvással viseltük el, mint a háború romboló erejének lendületét. Információk híján nem is igazságérzetünket háborították fel, hiszen a létünket fenyegették. Éltünk, ahogy lehetett, s ha kellett, menekültünk! Mindezek ismert dolgok. Nem a mindebből való kilábolást követő „hűség idejét” mentem ezzel, hanem, hogy megértsük akkori önmagunkat. Helyesen értékeljük azokat a magatartásformákat, melyek jellemeztek, az érzéseket, szenvedélyeket, amelyek fűtöttek. Számunkra korán ismert a végzet fogalma! Kedvezőbb korok fiai elképzelik, mi megéltük! S tudjuk, az író a végzetből, annak tragikumából él! De a becsvágy, a feltörő igye
