Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - Faludy György: Hegyi beszéd a Szent Anna-tónál (előadás)
Faludy György náziumban, hogy egy jobb világ vagy inkább egy szerencsésebb Magyarország következik az időben. Ugyanezt az optimizmust hangoztatta apám, aki a háborúból jött haza, főiskolai tanár volt, de „méltóságos” címét soha életében nem használta. Tudományos-technikai világnézetével - a vegyészet professzora volt - ő is optimista volt. „Ha ezzel a két gazemberrel - szokta mondani, mármint Sztálinnal és Hitlerrel - végeznek, akkor jobb és boldogabb világ következik.” A világ sorsába vetett optimizmusomat - mely jókedvemtől független, mert ezt megőriztem - 1945 augusztusában vesztettem el, amikor az atombombák leestek Hirosimára és Nagaszakira. A világ pusztulása addig évmilliók távolságába veszett: régebben úgy hittük, hogy a Nap kihűl, és jégbe meg hóba pusztulunk, mint az Ember Tragédiájában, aztán később, hogy a nap pusztulása előtt még jobban felmelegszik és felperzsel bennünket. Eddig lehetetlennek tűnt, hogy egy zsarnok, mint Dzsingisz kán vagy Sztálin birtokába vehesse az egész világot, míg most világossá vált, hogy száz atombomba legyártása után bármelyik vezetőnek módjában áll a világot elpusztítani, és az erre képes őrültek nem ritkák a politikusok vagy államférfiak között. Vagyis a világ végének lehetősége közvetlen közelünkbe költözött. De az ijedtségre van más ok is. A csatárláncot, a sörétet, az aknavetőt vagy géppuskát nem nagy tudósok találták fel, míg ezúttal tudósaink legjobbjai álltak a haditechnika szolgálatába, és így folytatódott az interkontinentális rakétával és minden többivel. Hadd tegyem hozzá, mintegy zárójelben, hogy pár százezer társammal együtt életünket is az atombombának köszönhetjük. A hadsereg, melynek vezetősége mit sem tudott az atombombáról, alig egy hónappal későbbre, 1945. szeptember 17-ére tervezte a partraszállást Honshun, Japán főszigetén, egy millió katonával. Úgy számították, hogy e- zek közül a fele elveszik, és ennek az ötszázezernek egyike én lettem volna, de az atombomba megmentett bennünket. A következő megrázkódtatás 1959-ben következett be, amikor Londonban tartózkodtam és F. L. Lucas akkor megjelent könyvét olvastam, A Nagy probléma címűt. Könyvében Lucas számba veszi, hogy Krisztus idején mintegy 300 millió ember élt a földön, míg 1650 táján 700 millióan voltunk, azaz 1600 év alatt mintegy duplájára szaporodtunk. 1900-ban másfél milliárd ember élt a földön, azaz 250 év a- latt szaporodtunk a duplájára, míg most, hatvan esztendővel később már két és félmil- liárdnyian vagyunk, és ha a statisztikákat nézzük, úgy 1900-re ötmilliárdnyian leszünk. Lucas könyvén sokat nevettek, holott 1990-ban valóban már 5 milliárd ember lakott a földön és most már a hétmilliárd felé közeledünk. Kérdéses, mi lesz tízmilliárd fölött, amit másfél-két évtized múlva kétségtelenül elérünk, lesz-e számukra elég élelem, amikor Indiában és Afrika egyes részein már most is éheznek? Ennél is vészesebb volt, ahogy az ipar és a közlekedés gázai, gőzei, mellék- termékei és hulladékai tönkreteszik a természetet. A savas eső, mely nagyrészt az Egyesült Államok fölött keletkező felhőkből esik le Kanada tavaira, tönkreteszi azokat. Láttam egy ilyen tavat nem messze Winnipegtől. Helikopteren közeledtünk, úgyhogy csodálkoztam, milyen élesek a tó körvonalai a magasból. Mikor leszálltunk, láttam, hogy a körvonalat a tóból kidobott, döglött halak fehér hasa adja. A fű a tó körül
