Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - MARGÓ - Pálkovács Irén: Az átok (életkép)
MARGÓ nos gyógyíthatatlan beteg, nem csak béna, súlyos szívbeteg is. Az orvos a legrosz- szabbra is felkészítette őt, hogy anyját bármikor, hamarosan elveszítheti. Ezért elhatározta a kislány, hogy amíg él az anyja, ő az életét egészen neki szenteli. A bevásárláson kívül sehová sem jár, egyedüli szórakozása a mindennapi séta tolókocsis anyjával... Én ekkor már a csodálaton kívül mély rokonszenvet éreztem Katalinka iránt és úgy váltunk el, mint jó barátok. Ezekután, ha találkoztunk az utcán, természetesnek tűnt, hogy hozzájuk csatlakozom a sétánál, majd hazakísértem őket és otthon hosszan elbeszélgettünk Katalinkával, miután Paula asszony elszundított a séta után. Nemsokára mind jobban megismerkedtünk, én megszerettem Katalinkát, az egyszerűségét, a nemeslelkűségét, és mind jobban csodáltam önfeláldozó jóságát. Ha összehasonlítottam más lányokkal, akiknél a szórakozás volt az első helyen, láttam, hogy mennyivel különb náluk Katalinka. Lassan annyira megszerettem, hogy úgy éreztem, ő lesz az ideális feleség nekem, egy papnak. Örömmel láttam, hogy Paula asszony is boldog kapcsolatunk láttán, hogy egy rendes, jóravaló férfire bízhatja egyetlen kislánya sorsát, ha ő már nem lesz ezen a világon. Nemsokára szavak és ígéretek nélkül is tudtuk Katalinkával, hogy mi ketten összetartozunk. A probléma más oldalról jött. Én eddig még nem mertem Katalinkáról beszélni az édesanyámnak, akivel együtt laktunk, egy lakásban. Tudtam, hogy ő nehezen fogja a választásomat „megemészteni”. Azt is tudtam, hogy miért. Apám még gyerekkoromban elhagyott minket egy másik nőért, anyám egyedül nevelt, és bizony szorgalmasan kellett dolgoznia azért, hogy belőlem „úriembert”, papot nevelhessen. Az én drága édesanyám szerint én voltam a legkülönb a világon, a legszebb, a legjobb, és természetesnek tartotta, hogy annak idején én majd egy gyönyörű és gazdag lányt választok feleségnek, olyat, aki „méltó” lesz hozzám. Tudtam, hogy Katalinka nem lesz a szemében „hozzám való”, mert Katalinka szépsége szerény kis ibolya volt, nem pompázó, feltűnő rózsa, csak gyönyörű azúrkék csillagszemei voltak rajta feltűnőek, és tudtam, önfeláldozó jósága, szelíd szerénysége anyám előtt nem pótolja majd a külsőt. Attól pedig, hogy gazdag legyen, Katalinka anyám szemében messze volt a kis házacskájával, aki legalábbis úszómedencés villatulajdonos feleséget képzelt el nekem, előkelő családból, nem egy néhai postás lányát... Mivel ismertem ezeket a nehézségeket, sokáig tartott, amíg anyámnak meg mertem említeni Katalinkát. Nem tévedtem abban, hogy a tények tudatában kétség- beesett és igyekezett minden erejével lebeszélni a Katalinkával való házasságról. Véleményét az sem enyhítette, amikor bemutattam neki Katalinkát. Elismerte, hogy aranyos, bájos kis teremtés, de „nem hozzám való”. O olyan vakon elfogult volt a szeretettől velem szemben, hogy sokkal magasabbra tette a mércét. Én pedig őrlődtem kettőjük között, mert bár szerettem Katalinkát, de szerettem anyámat is és őt is meg tudtam érteni.
