Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - Hogya György: Hullámtükör (novella)
Hullám tükör tam a nagylelkűség erényét, s „megbocsátottam az ellenem vétkezőknek”. A különlegesen erős parfüm, amit használt, megszédített, s ezt a szédülést, csak fokozta mindaz, amit elmondott. Csak próbára akarta tenni írói képességemet, s ez a kis „tréning” - ezzel az egy szóval intézte el fogságomat - meggyőzte őt arról, hogy valóban jó vagyok. Arra is csak egy ostoba férfi képes, hogy ezt elhiggye, és én mégis úgy tettem, mint akit meggyőzött a magyarázat.- Abban viszont igazad lehet, hogy az irodalmi művek nagy része leegyszerűsíthető két pólus feszültségére, nevezzük ezt ,jó” és „rossz”, „gyönyör” és „fájdalom” vagy „hatalom” és „kiszolgáltatottság” élménypárjának. De azt ugye nem gondoltad komolyan, hogy az általad megírt történetben a férfi pusztán azáltal válik úgymond „magasabb rendűvé”, mert felismeri a helyzetet, amelybe került? „Tehát mégiscsak sikerült rátapintanom valamire!” - örültem magamban. Tudtam, hogy az írásokban (és nem csak az enyémekben) mindig megjelenik valami többlet, valami, amit eleve nem szántam beleírni, ám az a valami állandóan egy többletinformáció hordozója, s általában nem is én veszem észre, hanem valamelyik olvasó vagy kritikus fedezi fel. Most már Omphaléra is úgy tekintettem, mint azokra az írókollégákra, akikkel képtelen vagyok egy-két őszinte szót váltani, mert állandóan egymás maszkjai mögé sandítunk, miközben mindketten vigyázunk rá, nehogy „kiadjuk” magunkat. Ráadásul Omphalé kiváló játékosnak bizonyult. Olyan jól kombinált, mint egy sakkozó, ami azt jelentette, hogy addig bármit is léptem, állandóan azt tettem, amit elvárt. Most azonban rajtam volt a lépés sora, és végre elmondhattam, hogy bármennyire is azt hiszi, hogy ő a hatalom oldalán áll, ő is csak egy egyszerű végrehajtó, akinek megengedett, hogy belépjen az idő kategóriába, ám ugyanúgy ki is kell majd lépnie. Megverethet a matrózaival, letagadhatja, hogy fogva tartott és kényszerített, de ettől még nem ő a fő játékos. Hiába játssza a titokzatost, nekünk nincsenek titkaink egymás előtt: az eddigi titkolózás is csak következetes magányosságunk eredménye volt. Most hogy olvasta írásaimat és ismer engemet, mindent tud rólam. Bár okulva az első találkozónk tapasztalatából, egyetlen korty alkoholt sem fogyasztottam, sőt az étellel is csínján bántam, egy idő után mégiscsak elfáradtam. O látta ezt, s mint aki elhatározásra jutott, félbeszakította a beszélgetést, felállt, s közölte, hogy kimegy egy pillanatra. Sokatmondóan rám nézett, elfújta a gyertyákat, és apró mozdulatai, gesztusai nem hagytak kétséget a felől, mi következik, ha visszajön. Még mindig nem voltam tisztában azzal, mi is történt az első találkozásunk alkalmával - lefeküdtünk-e vagy sem most úgy nézett ki, végre megvalósul az, amiért tulajdonképpen a hajóra jöttem. Valami kis csendes elégtétel növekedett bennem. Meg persze a nemi vágy. A sötét félhomályban láttam, hogy visszatérve már nem a ruháját viseli, vékony hálóingére fénylő hullámokat festett az ablakon beszűrődő holdvilág. Mikor