Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - MARGÓ - Pálkovács Irén: Az átok (életkép)
MARGÓ PÁLKOVÁCS IRÉN Az átok (Egy szomorú férfi vallomása) Mindig mélyen vallásos voltam, hiszen pap vagyok, református pap. Soha nem hittem semmiféle babonában vagy átokban, se semmi ilyesmiben. De most, évek múltán már kénytelen vagyok elhinni, hogy átok ül rajtam, az ö átka... Miatta vert meg engem az Isten!... Katalinkát az utcán ismertem meg, séta közben. Vékonyka kislány tolt tolókocsiban egy korosabb nőt. A nö öléből lecsúszott kézitáskája a földre, éppen az én lábaim elé. Természetes mozdulattal emeltem fel és nyújtottam át tulajdonosának, aki hálásan köszönte meg. Köszönetét mondott a kislány is, miközben rám villantotta azúrkék csillagszemét. Nem mondom azt, hogy én első látásra beleszerettem ezekbe a csillagszemekbe, dehogy is, az csak jóval később történt. Különben is csak gyermeklánynak néztem első látásra akkor Katalinkát a vékonyka kis alakjával. (- Én már 19 éves vagyok - dicsekedett Katalinka később, amikor már jobban megismerkedtünk -, csak olyan gyereknek néz mindenki.) Többször találkoztunk ezután az utcán, a kislány mindig a tolókocsis nővel volt, én pedig ezután köszöntem nekik. Mindig jobban bámultam ezt a kislányt, a jóságát, a végtelen türelmét a mozgásképtelen nővel szemben. Először azt gondoltam, hogy talán fizetést kap érte és a kötelességét teljesíti, de később rájöttem, viselkedésük természetesebb és melegebb ennél, vagyis, hogy ők ketten összetartoznak. Közelebbi ismeretségbe akkor kerültünk, amikor egy séta alkalmával úgy találtam őket az utcán, hogy a kislány kétségbeesetten igyekszik magához téríteni az ájult asszonyt. Természetes volt, hogy segítettem neki, majd segítettem hazavinni is - mint megtudtam - az édesanyját Katalinkának. Én toltam a tolószéket, amíg a kislány anyját tartotta, hogy ki ne essen belőle, mert még mindig nagyon gyenge volt. Mikor az egyszerű kis házacska egyszerű bútorzatú szobájában végre ágyba fektettük az anyát és orvost hívtunk, módját ejtettem végre, hogy bemutatkozzak. Megmondtam azt is, hogy pap vagyok, bár még csak kezdő.- Katalinka vagyok - mondta vékonyka, kedves hangján a kislány és ismét rám villantotta azúrkék csillagszemét -, ő pedig az édesanyám, özvegy Mács Pálné, Paula. Miután anyja az orvosi vizit után elaludt, Katalinka leültetett, teával és szárazsüteménnyel kínált és elbeszélgettünk. Megtudtam, azonkívül, hogy „már” 19 éves, és érettségi után nem tudott állásba menni, otthon kellett maradnia a magatehetetlen beteg mellett, így csak az anyja kevéske özvegyi nyugdíjából élnek ők ketten. A ház, szerencsére a sajátjuk. Apja már régebben meghalt, postai alkalmazott volt, vagyis postás. Katalinka bizalmába avatott azzal is, hogy elmondta, anyja saj
