Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században - Ady Endre (tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században nem fékezheti meg, de mi mást is tehet a költő, ha nem akar együtt üvölteni a farkasokkal, ha nem cinikus vagy nihilista: Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szivébe S vél őrizni egy szebb tegnapot. (Ember az embertelenségben) Mítosz, szimbólum, allegória. Adyt, főként az Új versek, a Vér és Arany és Az Illés szekerén kötetekben olvasható versek alapján szimbolista költőként könyvelték el kortársai és a közvetlen utókora. Az újabb Ady-kutatások fényében ez a definíció némiképp sommásnak és leegyszerűsítőnek bizonyult, és éppen ezért árnyalást igényel. „Tiszta” szimbolista verseket nagyobb számban a Vér és Arany kötetben találhat az olvasó, mint az Özvegy legények tánca vagy az Ős Kaján. De ha már A magyar ugaront vagy Ady politikai líráját, illetve későbbi köteteinek anyagát vizsgáljuk, azt kell látnunk, hogy szimbólumai többnyire „megfejthetők”, közelebb állnak tehát az allegóriához, mint a szimbolista líra összetett, homályos, az olvasónak inkább az intuíciójára, beleérzésére, semmint az intellektusára építő szimbólumaihoz vagy szimbólumhálójához. Érdemes megnézni, miként látta ezt a problémát az Ady-líra néhány jelentősebb kortársi és későbbi interpretátora. Amiben, eltérő nézeteik ellenére, mindnyájan egyetértenek, az az, hogy Ady a magyar irodalom egyik legnagyobb mítoszte- remtője, akinél „a költői élmény köre kitágítható egészen a tudatszféra elmosódó határáig, kibővíthető az álommal és a mesterséges mámor előidézte víziókkal, hal- lucinációkkal, szaglási érzetekkel.”'8’ Ma is érvényesnek tekinthetjük a talán legér- tőbb kortárs, Földessy Gyula 1927-ben írott megállapítását, miszerint ,^4 vár fehér asszonya, a Búgnak a tárnák, a Vörös szekér a tengeren, a Lelkek a pányván, A Halál automobilján, A fekete zongora, a Közel a temetőhöz, a Párizsban járt az Ősz, A jó Csönd-herceg, A Halál lovai, A fehér lótuszok s Ady számos más, addig már megjelent verse, mind csupa mítoszok vagy mitikus jellegű költemények. Ezek a »szimbólumok« a régi mítoszoktól inkább csak a tárgyban térnek el, elképzelésük belső formáiban azonban tisztára a költészet ősrégi mitizáló eljárása szerint jöttek létre: a természeti jelenségeknek vagy a nagy emberi közhelyeknek, gondolatoknak, érzéseknek szemléletes megszemélyesítése révén; egyébként e mítoszok és a költői szimbólumok között lényeges különbség nincs is, legföljebb annyi, hogy a szimbólum a mítosznak egy gyakoribb formája, válfaja: a mítoszok leginkább a természet tüneményeit személyesítik meg, a szimbólumok pedig a lelki élet tényeit (kiem. G. L.) szemléltetik érzéki képekben.”(9) Amit a Földessy Gyula-idézetben kiemeltem, azt hasonlóképpen látja Horváth János is: „ez most már nem a beszéd homályossága, hanem a beszéd segítségével kifejezésre juttatott homályos, tudattalan lelkiállapot”."0’ Másfelől! A vár fehér asszonyát elemezve H. Nagy Péter arra a következtetésre jut, hogy Ady „allegória és szimbólum »keresztezését« hajtja végre, ponto
