Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - FÓRUM - Janek István: Cseh-szlovák-magyar diplomáciai kapcsolatok és tárgyalások 1938-1939-ben (előadás)
FÓRUM lenére már este a római magyar követségen volt, mégis lekésett az olasz külügyminiszter felkészítéséről és már csak annyit tudott kérdezni a magyar delegációtól: „Mit végeztetek?” Ciano ekkorra már a fontos tudnivalók birtokába került, kitűnő ismerője lett a magyar—szlovák nyelvhatárnak, a Felvidék földrajzának, valamint közállapotainak. A dátumokat és adatokat fejből citálta, ismerte azok magyar és cseh forrásait, és a vitatott területeket le tudta rajzolni emlékezetből. A magyar kormány 1938. október 24-i jegyzékében népszavazást követelt a vitatott területeken, s kijelentette, hogy ha erre nem kerül sor, akkor a müncheni egyezményt aláíró négy nagyhatalom döntőbíráskodását fogja kérni. Két nap múlva a prágai kormány elfogadta a német és olasz kormány bíráskodását. Anglia és Franciaország érdektelenséget mutatott az ügy iránt, hiszen kellemetlen lett volna asszisztálniuk volt szövetségesük újabb megcsonkításához. Esterházy János 1938. november 1-jén a Csehszlovákia területén élő magyarokat a „rend és a nyugalom megőrzésére” szólította fel. Felhívása nyomán a magyar lakosság sehol sem tanúsított rendbontó magatartást, utcai tüntetésekre és zavargásokra sem került sor. A magyar és a csehszlovák kormány október 28-29-én felkérte Németországot és Olaszországot ítéletük meghozatalára. A nemzetközi jog szabályainak megfelelően ez azt jelentette, hogy a két kormány köteles elfogadni a felkért döntőbírák határozatát anélkül, hogy annak tartalmát ismernék. A magyarok az olaszokban, míg Tisóék a németekben bíztak. 1938. november 2- án a bécsi Belvedere-palotában a német-olasz vegyes bizottság jelölte ki az új ma- gyar-cseh-szlovák határt. Olaszország főleg abban volt érdekelt, hogy a Közép-Duna- medencében ne csak Németország nagyhatalmi érdekei érvényesüljenek. Olaszországnak fontos volt, hogy a szövetségesként számon tartott Magyarország erősödjön a hevesen németbarát szlovákokkal szemben. Németország elfogadta a nemzetiségi elvet, hiszen ezen az alapon követelte ő is a szudétanémet területeket, így a döntés alapját nemzetiségi statisztikák adatai adták. Míg a trianoni békediktátum esetében Csehszlovákiának elég volt néhány számadatot közölnie, melynek alapján az ott résztvevő nagyhatalmak az ő javukra döntöttek, a bécsi döntésnél azonban másképpen alakult a helyzet. Bécsben Ciano és Ribbentrop felkérte először Kánya Kálmán magyar, majd František Chvalkovský csehszlovák külügyminisztert, hogy fejtsék ki érveiket, de ezek érdemben már nem befolyásolták a döntést. Chvalkovský kérte, hogy a döntőbírók hallgassák meg Tiso és Volosin urakat is. Ribbentrop fölöslegesnek ítélte további szakértők meghallgatását. Kijelentése nagy felháborodást váltott ki a csehszlovák delegáció körében, és kérték, hogy ezeket az urakat ne nevezzék szakértőknek. Meghallgatásukra csak az ünnepi ebéd alkalmával volt lehetőség néhány perc erejéig. Ezt követően a döntőbírók szakértőikkel együtt egy külön helyiségbe vonultak, ahol zöld vonalat húzva egy 750 ezres léptékű térképen berajzolták az új határt. Ez a vonal az etnikainyelvi határ legnagyobb részével egybeesett, a Nyitra környéki vegyes területeket nagyjából megfelezte, míg Kassa körül számos községet Magyarországnak ítélt. A vonal a valóságban csak 750 méteres sávot jelentett, melynek következtében sok község hovatartozását később a helyszínen kellett megállapítani. Volosin erre a helyszínen elájult, Tiso pedig a következőket mondta: „Mindent elvesztettünk. Népünk bár nem saját hibájából, de áldozattá vált. Tudtunk nélkül, tehát ellenünk döntöttek. Nincs mit ten
