Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Antalík József: Akkor (vers)

Antal ík József

Akkor

Ha tavasz s nyár télnek fagyán Megbénulva válnak holttá, Megszédülnek büszke hegyek S megremegve térdre esnek.

Földet vörös árny lepi el,

Tüzes, gyilkos bíborlepel. Ködként tűnnek folyók, tenger S könnytelen sír száraz meder.

Négy sarkában égbolt lángol,

S láncát rázva tombol pokol. Minden csillag sorba vakul, Csendben jajong s egymásba hull.

Összeroppan a mindenség S olthatatlan, hamuvá ég.

Marad mi volt: egy marék por, Amint egykor, teremtéskor.

És majd akkor, de csak akkor,

Ha a pokol tűzbe tipor,

Nem lehetek többé tied,

Messze tőled porrá égek.

Dermedt űrben, sötétségben, Szünet nélkül, csüggedetlen, Kereslek én, földről porszem,

Míg hamvaid föl nem lelem.

Akkor, vágyunk ismét ébred, Lángra gyújtva szerelmünket. Együtt égünk. S e szent tűzben Élet fakad tisztán, szüzén.