Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Sándor Zoltán: A három szoba (novella)
A három szoba az nem igazán érinti - legalábbis nem oly módon, mint a többi embert —, hiszen a szobában az idő másképp múlik, mint a külvilágban, és hét év - mily relatív fogalom! -tarthat mindössze egy másodpercig, de lehet akár maga az örökkévalóság is. Ha e két időtartam között egyáltalán létezik némi különbség... Felemeli tenyeréből a fejét, tágra nyitja szemét, és reszketve felemel maga mellől egy tükördarabocskát. Nagyokat nyelve összeszedi a bátorságát a szembesülésre, arca magasságába emeli a tükördarabocskát és hosszasan elbámészkodik tükörképén. Miután jól megvizsgálta, visszahelyezi a törmeléket a földre és felemeli a következőt, majd a harmadikat, a negyediket, és így tovább, hogy csakhamar már teljesen beleélve magát a cselekvésbe, izgatottan tanulmányozza a világot önmagán keresztül. Hétévnyi időt - tartson az egy pillanatig vagy legyen akár maga az örökkévalóság! - valamivel csakis el kell ütni: a szobában, amelyen nincs sem ajtó, sem ablak, s így minden kilátás befelé vezet... A SZOBA „A legsúlyosabb vétket elkövettem, mit ember elkövethet. Sose voltam boldog. “ Jorge Luis Borges A szoba kör alakú volt. A feketére meszelt falak előtt elnyújtózó sötétbarna bútordarabok szívdermesztő hidegséget árasztottak magukból. Ott álltak megvesztegethetetlenül, mint örökös tanúi a hús-vér lények elzárkózottságának. Magukon tartották a kristálypoharak és a porcelán kávéscsészék terhét, melyeken már megrakodott a por. A POR. A bizonyíték arra, hogy az élet nélkülünk is működik. Az elején nem volt semmi. Utána megjelent az újság. Megrakodott rajta a por. Idővel ebből keletkezett a magány... A szobán egy piciny ablak volt, amelyen keresztül elvakító fény özönlött be a bíborvörös szőnyegen kuksoló fiatalember kókatag arcára. Bal kezével homlokát szorította, jobb kezével a szőnyegre támaszkodva egyensúlyozott. A szemgolyóit elrejtő szemhéjak alatt fekete karikák rajzolódtak ki. Lába egy pillanatra meginogott, de már a következőben minden visszatért a régibe. Semmi sem változik. Minden olyan, mint a keletkezés pillanatában. Még mindig nem értjük a semmit. Ezért félünk... A bútordarabok felszínén zenei hangok csendültek meg. Diadalittasan szórták szét magukat a szoba poshadt levegővel kitöltött terében. A fiúban megrendülést keltettek. Arcát a kiábrándultság homálya fedte be. Úgy tűnt neki, hogy a bútordarabok kinevetik. Elméjében csengett kacajuk visszhangja, mint holmi pszi- chodelikus zene aláfestése. Majd tovaszállt... A kezdet kezdetén nem volt semmi. Utána a szél átfújt a semmin. így keletkezett a zene... A fiatalember arca révületben hullámzott. Mintha szélvész süvített volna ke
