Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Sándor Zoltán: A három szoba (novella)
Sándor Zoltán be, nem tudván közben, hogy a sok lehetséges ábra közül - mert valamennyi tükör mást tükröz vissza —, melyik is az igazi valóság, melyik is az igazi Énje, kicsoda is Ő valójában, mit keres ott a szobában, és vajon hogyan is került oda be, amikor a szobán nincs se ablak, se ajtó... Lehetséges, hogy már ott is született, bent a szobában, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy ott keletkezett, mert Őt aligha szülte meg - hozta a világra: a szobába - szétterpesztett lábakkal, kínos fájdalmak közt vajúdva egy anya, hanem sokkal valószínűbb, hogy egyenesen oda be - a szobába - teremtette Őt a magasztos Teremtöje. De az sem kizárt, hogy nem oda be, hanem azzal együtt szerkesztette meg Őt a kifürkészhetetlen cselekedeteiről és útjairól közismert Demiurgosz; és ez esetben Ő nem más, mint a szoba szerves része; vagy miért ne lehetne éppen fordítva a dolog, hogy a szoba képezi az Ő szerves részét? Bűvös kört alkotó megválaszolatlan kérdéssel kell szembesülnünk, mint amilyenek a mi lett előbb: a test vagy a lélek, az álmodozás vagy az emlékezés, a gondolat vagy a szó kérdések... A tükrök közömbösen tükrözik vissza a megrökönyödött szemlélő tükörképét; és mind torzít, csal, elvesz vagy hozzátesz egy keveset a valósághoz. Legalábbis egy pillanatra Ő így gondolja, hogy már a következőben feltáruljon lelki szemei előtt a még velőtrázóbb tényállás lehetősége: Mi van akkor, ha mindegyik önmagához híven viselkedik? Ha mindegyik pontosan azt mutatja, amit lát? Hiszen valamennyi közülük más-más szemszögből tekint rám, amiből kifolyólag mindegyik valami mást lát bennem, és érthető, hogy valami mást is tükröz vissza belőlem. Ezek szerint En annyi ember vagyok, ahány tükör van a szobában, és ez a sok ismerős ismeretlen idegen itt körülöttem, furcsa módon, mind Én vagyok, Én és senki más: csak az a kérdés, hogy a saját szemem tükrében ki - és mi?! - vagyok Én... Kimért léptekkel megközelíti a hozzá legközelebb lévő ezüstbogaras felületű csodatárgyat, lágyan végighúzza rajta kérges ujjait, izzadt tenyerével egy nedves csíkot rajzol ábrázatára, majd óvatosan leemeli azt a talapzattal hatvanfokos szöget záró falról, és egy hirtelen, őrült mozdulattal a másik falon lógó sok-sok tükör egyikéhez vágja. A két tükör iszonyatos csörömpölés közepette ízzé-porrá törik. Mindannyiótokat ripityára aprítalak!, ordít fel a szobaszülött, tébolyodott lelkiállapotában mindkét lábával a padlón heverő tükörmaradványokra ugrik, majd határozottan nekiesik a többinek és dühében sorban mindet összetöri. Csak miután végzett velük, és zilálva nekitámaszkodik az egyik falhoz szusszantani egyet, akkor veszi észre, hogy így most még többen vannak, ezek után még többen lesik és figyelik majd a mozdulatait: pillanatok alatt még számtalan teljesen új személye jött a világra - akiket már mind Ő teremtett! -, s aki önmagában véve mind más-más egyéniség, külön entitás és kozmosz, de ugyanakkor mégis mind Ő... Nyomorúságában a tükörszilánkok közé roskad, tenyerébe fekteti arcát és lehunyja szemét, hogy legalább néhány pillanatra ne kelljen szembenéznie képmásainak hadseregével. Ezért hét év balszerencse adatik, jut eszébe a régi babona, de Őt
