Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Kulcsár Ferenc versei (Mene tekel..., R. C. levele Ó. H.-nak, Isten százmilliótrilliárd neve)

Kulcsár Ferenc versei

egymás sói, kenyérmorzsái voltak, közösen vettek részt az élet és a művészet titkos kalandjában. Szívrohamérlelő patvarkodások, kocsmák, templomok, képtárak, albérletek, főbérletek nyomorult zugai kísérték őket, hogy védtelenül s menthetetlenül, rongyos bohócként, véres katonaként elmerüljenek a világ fekete szívében. Harminc év, de talán kétezer is lepergett azóta, mindegy, valamikor az elmúlt évezredben D. I. festményeket, rajzokat rejtett el R. C.-nél, hogy megóvja őket a tűzözönnel fenyegető barbár világtól. E műveken D. I. megmagyarázhatatlan módon a képeit magyarázza, haját tépve, toporzékolva vitatkozik a halhatatlansággal, a fene nagy élettel, a fene nagy halállal. Áll fényesen-kényesen, egy szál ingben, mezítláb, vőlegénye a halálnak, mátkája az életnek, jegyese és hitvese a sorsnak. Festményei forró szíve mutatja: tántorog D. I. át a lassú falvakon, a sebhelyes és sebes városokon, hogy hétszer megszült lelkét tékozolja, hogy fölgyújtsa a temetőt - nagymama gömörnagy ráncait megélessze, megöntözze vadvirágtekintetét szegény Andris bácsinak, s meghallgassa a kegyelemosztó kozmosz ketyegését. Csak rajzol, csak fest, csak létezik, szárnyastul és anyástul és apástul, mint minden lelkes állat. Látni e képeken, élni készül D. 1. szüntelen, mondani valamit az egeken tollászkodó fákról, a földön fészkelő magányról, mert szúrja a szívét a Mount Everest, nyomkodja ágyékát a Mont Blanc.

Látni e képeken: D. I. alig várja, hogy ne legyen vége a világnak. Aztán elment, valami elintézetlen ügye támadt. Isa pur és chomuu vogmuk, csak a világosság marad meg utánunk... Mindenki világ akar lenni, mondta R. C. D. I. emlékkiállítása zsúrján, s mindenki világ is, tette hozzá mindjárt. Mindenkinek tüzes gombostű fejében a lét, hogy megérthesse, kimondhassa a csodálatost, az egyszerűt. D. I.-nek sikerült, pontosabban így sikerült. Világvégi vén óráig beszélhetnék arról, folytatta R. C., mit vesződtünk, hogy kimondjuk a nagy Isten egyetlen, kilenc-