Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Kulcsár Ferenc versei (Mene tekel..., R. C. levele Ó. H.-nak, Isten százmilliótrilliárd neve)
Kulcsár Ferenc versei mulatoztak. S R. C. és Ó. H. odakint, dülöngélve a gatyába rázott, megregulázott méretlen ég alatt, hazaindultak, énekelve bánatos-víg dalukat: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, hosszú út porából köpönyeget veszek. R. C. levele Ó. H.-nak R. C. még az elmúlt évezredben, hogy szalad az idő, istenem, szóval akkor, mikor talán a fecske sem fecsegett oly sokat, még a huszadik században azt találta írni barátjának: Ha nem tudunk mindent, egykomám, akkor bizony semmit sem tudunk, hanem csak csámcsogunk. Nem egészen úgy, mint a madarak, bár kétségkívül ők is, mindazonáltal az emberek fiai miatt van ez így, hogy meglássák, magukban véve hasonlók az oktalan állathoz. Kebelbarátja, O. H. értetlenül állt e szavak előtt, kérve R. C.-t, fejtené ki tömör judíciumát. Megfaragta hát lúdtollát R. C., s ürömbe mártva írni kezdte sapientiáját: Mi, emberek, barátom, úgy csámcsogunk, mintha botrány lenne minden pillanatunk, s mi ezen a drámán, e megfoghatatlan rejtélyen csámcsogunk. Elvezettel, a részletek szépségeibe merülve, ami már nem is csámcsogás, hanem valami édes és múlhatatlan, esztetizáló csemcsegés, a mindenség csecsebecséinek mint szent ostyának a nyelvünkre vétele. Igen, a nyelvünk, ellentétben a patakkal, egyszerre csörgedeztet édest és keserűt, egyszerre mond áldást és átkot; nem olyan, mint ezüsttálcán aranyalma, inkább mint a moslék a vályúban, vagy lángszikra az aszályos erdőben. S remegő- repdeső rágódás a nyelvünk az elmúláson és az örökléten: ez az iszonytató csámcsogás és csemcsegés a részünk e siralomvölgyben; édesen élvező, vagy rémületes és gonosz pletykálkodásunk arról, hogy semmit nem tudunk, pontosan úgy, ahogy gyönyörű
