Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Fried István: Felső-Magyarország (Szlovákia) a március előtti periódus bécsi folyóirataiban (tanulmány)
Felső-Magyarország (Szlovákia) a március előtti periódus bécsi folyóirataiban kia megalakulásának évtizedeire (az 1918-cal kezdődő időszakra) a sok bizonytalansági tényezőt tartalmazó Nagymorva Birodalomtól elkezdődően fölvázolják ennek a területnek a történetét, amely valójában több nép, több nyelv közös, de ebben a közösségben egyedi vonásokat fölmutatni képes története. A kapcsolattörténeti szempont háttérbe szorítása az autochtonitás monologikus elve, az önértelmezés radikalitása miatt történik, és amiképpen léteztek hungarocentrikus állásfoglalások, aképpen szlovakocentrikusok is. Azt sem árt tudatosítanunk, hogy a radikálisan önelvü történet-, és művelődéstörténet-írás ugyan érhetett el számottevő rész- eredményeket, lemondott a komplexebb elemzés lehetőségeiről, és például még a nyelvészetben is egyoldalúnak és részrehajlónak bizonyult, jóllehet a nyelvi érintkezések kölcsönösségét (a magyar nyelv szlovák, a szlovák nyelv magyar jövevényszavait, a mindkét nyelvben föllelhető tükörkifejezéseket) hiba volna tagadnunk. Ugyanez mondható el a kétnyelvűség irodalmi változatairól. Még Ján Kollár 1834/35-ös kétkötetes gyűjteménye is közli a „makaroni”-énekeket (a szlovák-latin, a szlovák-latin-magyar, szlovák-magyar stb. vegyes beszédűség iskolai emlékeit), de az 1840-es esztendőkben már Ľudovít Stúr kárhoztatja a kétnyelvűséget, s az egynyelvűség mellett foglal nem akármilyen határozottsággal állást. A szlovák történetírás helyenként reflektálatlanul és a problematizálás minden jele nélkül tételezett olyan nyelvi, kulturális, helyenként mentalitásbeli, kis túlzással élve „állami” kontinuitást, amely talán „visszafelé irányuló utópia”-ként volna jellemezhető: a nemzeti történelem létrehozásának szándékától vezettetve kísérelte meg önnön történelme európai emancipálását, feledtetvén azt a kontextust, amelyben ez a történelem megteremtődött. Felső-Magyarország történelme a magyarok részéről abban a vitában lett időszerűvé, amely a terület jellegének minéműségéről folyt magyarok és szlovákok között, a magyar teljesítményt hangsúlyozva, megfeledkezvén Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiáját tárgyaló könyvének fontos kitételéről: „Magyarország ethnographiája, természet szerint, valamennyi népet tárgyal, melyek a területén laknak.” A „nemzeti látószög”-ű történetírás (Szűcs Jenő) időszerűsítő politikai előfeltevések szerint gondolkodott, vázolt föl múltat, mindkét részéről; nemigen kételkedhetünk a korai német romantika elméletírója, Friedrich Schlegel idealkalmazható megállapításában: „Eddig még mindenki megtalálta a régiekben, amire szüksége volt, vagy amit óhajtott, kiváltképpen önmagát.”3 Tanulságos esettanulmány, ahogy az osztrák kutatónő Bratislava példáját emlegeti, mint amelyet némely XX. századi szlovák tanulmány a XIX. század első fele, illetőleg még régebbi városelnevezésként használ, lemondva az egykori (szlovák) önelnevezésről (Prešporok). Mindenesetre Melich János etimológiai tanulmányát nem ártott volna idézni (igaz, magyar nyelven jelent meg)4 az önelnevezés szlovák sikertörténetével kapcsolatban, tanulságos példázatként, miként lesz egy félreolvasás termékennyé és termékenyítővé (ehhez kiegészítésül Kiss Lajos monografikus feldolgozását véve, a földrajzi nevek történeti-etimológiai szótárát).5
