Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: „Esztétikai érték és közösségi felelősség ” (beszélgetés Görömbei Andrással)
TALLÓZÓ zik, hanem a megalkotottságban megnyilatkozó eszmékből, gondolatokból, létismeretből is. „A mű megdönti az eddigi kizárólagos valóságát” - írja Heidegger.-A Visszaadni a szavak értelmét című esszédben az irodalom alapvető funkciójaként „ a személyiségnek az emberi teljesség eszményéhez való közelítését ” említed. Azok a nagy lírai életművek (a Nagy Lászlóé, a Csoóri Sándoré, a Nagy Gáspáré), amelyeknek monográfiát szenteltél, ha én jól olvasom őket, többek között abban is rokonok, hogy ennek a funkciónak igyekeznek megfelelni... • Valóban így van. Mindhárom életmű fontos számomra. Mindegyik másképpen, de egymást gazdagító és kiegészítő módon. Nagy szellemi gyönyörűség volt kísérletet tenni arra, hogy bejárjam a világukat, próbáljam közvetíteni létértelmező üzenetüket. Nélkülük sokkal szegényebb volnék. Nagy László költészete a magyar társadalom 1945 utáni három évtizedének látlelete és megítélése, de egyetemes érvénnyel szól magáról az emberi sorsról is. ítélkező hatalommá növesztette költői személyiségét, hogy a maga küzdelmében mutathassa meg az etikus ember sorsát és kötelességét. Az életelvű költői cselekvés alakította ki jellegzetes műformáit is. A költészetet megítélő hatalomnak tekintette. Erőt és méltóságot adott mindazoknak, akik társaivá lettek a nemzeti lelkiismeretként működő költői-írói magatartásban. Csoóri Sándor küldetésének vallja a felismert és a kimondott igazságok közötti távolság megszüntetését. Esszéiben fölrázó szellemi-erkölcsi kihívásokat ad a nemzeti önismeret zavaraival küszködő magyarságnak. Versei a létezés sűrű, hangulatilag, érzelmileg, gondolatilag telített pillanatait ragadják meg. Életműve nemzeti kultúránk eszméltető értéke. Hitelesítő jegye a közvetlenül vállalt személyesség. Nagy Gáspár a költészet társadalmi szerepét oly igen lebecsülő korban is hittel vallja és „rendszerváltó” verseivel bizonyítja, hogy „egy élére állított vers” a mi időnkben is sokat tehet. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni - eme szemléleti alapelvek szerint vált az ő költészete az utóbbi negyedszázad legpontosabb kor- és kórképévé. A „mosolyéiágazás” és a „békebeli kannibálok”, a „magyar abszurd” idején is rendületlenül teljesíti önként vállalt küldetését. Játékai is „holtsúlyosak”. Egész személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel. Bennem így vannak ők együtt. Erős szövetségben. — S mi az, ami még vonzott ezekben az életművükben, ami éveken, évtizedeken át fogva tartott, illetve tart mindmáig, s ami végül arra késztetett, hogy monográfiákban összegezd a véleményedet róluk? • Nagyon sok minden. Egyet említek itt meg csupán. Ez pedig az, hogy sohasem álltak meg, állandóan építik, alakítják életművüket. Nagy László magához hasonította a magyar- és világirodalom ismert lírai műfajait, a dalt, hosszú éneket, portréverset, prózakölteményt, siratót, vidám játékot. S közben folyamatosan szembesült a legkülönfélébb művészi világokkal, Balassitól Adyig, Sütő Andrásig
