Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Milan Rúfus: Levél egy asszonyhoz (vers)

Milan Rúfus

Mint eb a láncon, akit nem rég’ csillagok tőre szúrt rendre, kiöltve tüze vörös nyelvét, kis kályha nyüszít a csendbe. Jóságos, szelíd, hű, vas állat. Sírása mindig megható.

Lelkemre nehéz gondok szállnak, míg kívül sebzett nyírfák állnak. Rajtuk fehérlő, puha hó.

Zúg az éjszaka mélabúsan. Anyám a lámpát eloltja.

Deres feje álomba huppan, mint hófedte puszta foltja.

Álma ráncokban folyik, szépen. Alszik, az élet hű társa.

Távolból, mint a folyó télen, álom jegén át, csendben, mélyen szól szíve halk dobogása.

Aludj. Fejed felett az álom könnyű harangja sző mesét. Fiadért, aki győz az álmon, és virraszt, várja reggelét, mert ismeri már mindkét oldalt: álommá lesz, ami álom.

Kezembe veszem hát a tollat, néked üzenek, de a mondat folytatását nem találom.

A hold fekete küszöbére keskeny patkót szögeit az éj.

A Tejút puhán szerteömlött, mint viaszos tócsán a fény. Viharparipák kapálják kinn a kormos éjt, mely árnytalan. Sötét a szobám, és én benne, akár a repedt harang nyelve, nem hallatom többé szavam.