Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Milan Rúfus: Levél egy asszonyhoz (vers)

Levél egy asszonyhoz

Magányomban, mint kenyérből, emlékeimből tördelek.

Vágyom utánad, asszony, s ajkad hiánya miatt könnyezek.

A vendégben, kit mindenhonnan elűznek egyszer, ég a seb.

Benne már csupán a kép élő, több mint csalóka ábránd, s félő, a valóságnál kevesebb.

Az idő, mint a részeg költő, ír, s egyre több a vers sora. Érzelmeinek viharában képek illata száll tova.

És te élsz, mert éltet a dalom.

Távoli képed tűnő árnyán már nem zenél a fájdalom.

Lelkem nem sír már a dalon, csak keblem néma szorongásán.

Már nem fáj, így hát írok néked. Bénult arcomon már elég szorongás, szégyen pírja égett. Levelem, megkésett vendég, ne zavarjon. A hírnök lépte meghitt álmodban, zajtalan, halk mondat szárnyán - noha késve - közölje, mi a küldetése:- Ne félj, asszony. Már vége van.

Az idő éles ekevasán porhanyít rendre száz reményt. Barázdák sora felett madár, csőrében hozza énekét, majd elcsitul. Az ember zuhan a semmibe. A csend zenél.

És zord idő jön, iszonyt keltő, amit szorongást, bút felejtő írral befed a televény.