Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Milan Rúfus: Levél egy asszonyhoz (vers)
Milan Rúfus Levél egy asszonyhoz Nem kell csalnod\ hogy szíved az enyém. A pázsitról intett már az alkony. Szivárványként tűnsz el lelkem egén, ha utánam az éhség nem hajszol. Nem kell, asszony, hisz nem szitkozódom, sem káromlás nem hagyja el ajkam, nem kell tőled kérnem, térdre hullnom. Elmúlik, és nem látszik meg rajtam. Kihűlt már az ádáz, rejtett hév is — halott már a bűnös szikra bennem -, más ajaka hord szét, omlaszt, mégis, mint paták a port, és nincs mit tennem. Telj be, telj, míg láng lobog a szemben, az erekben még csobog a vér. Ajándékba adtam mindent, s csendben elmegyek, mint hulló falevél. Vándorlásom halk eső kíséri. Szomorúfűz mélán énekel. Sivatagod nem a véget méri, magányomban nem pusztulok el. Téli este. Béke veletek, vándorok rejtett réteken. Felettünk csillagok remegnek, alattuk a szél énekel. Ittas énekes hideg ujja gitáron pengeti a húrt. Régi merengés ébred. Bújva eltűnt arcok élednek újra. Esténként visszajár a múlt.
