Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - TALLÓZÓ - Alföldy Jenő: „Mindenség summáslegénye” -Nagy László költészetéről
TALLÓZÓ hatásaival. A heroikus költői megszólalásaiért újabban többször is korszerűtlenséggel vádolt Nagy László gondos önvizsgálatot tart, és számol azzal, hogy a nehezen kiszámítható manipuláció be akarja keríteni. A drámai szembesülés József Attila szellemével úgy tetőz, hogy Nagy László az elbukott hőst - a vers elején még szerencsétlen önrombolónak nevezett költőt - kéri, segítse meg az emberárulókkal folytatott harcában, a szív nevében kimondott szép szó - az emberség szolgálatában. S ha ebben valaminő irracionális rejlik, akkor ez a madáchi imperatívusszal analóg: „Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!” A mért kérdésre csak erkölcsi válasz van, praktikus felelet nincs. A drámai szerkesztésben párbeszédhelyzetet teremt a fohászkodó és tanúskodó sorok váltakozása. A kijelentések hol József Attila személyét idézik meg, hol a beszélőt jellemzik azzal, ahogy véleményét, kételyeit és reményeit kimondja. A dialo- gikusságot a hetedik sor kérdő mondata kezdi meg („ésszel mérhető pontokon is túl a / tudatod mért nyilallt?”), de azután még a kérdő mondatok is felkiáltásokká egyenesednek: „Érdemes volt-e ázni, fázni, / csak a jövő kövén csírázni, / vérszagú szörnyekkel vitázni, / ha ráment életed!”. A kérdve állító mondatszerkezet másutt is jellemző Nagy Lászlóra — a híres Ki viszi át a szerelmet kérdései is összefüggő hitvallássá lényegülnek át. Nagy László versbeszéde - későbbi, Balassit idéző versének szavával mondva- „lázbeszéd”, fölajzott, intenzív megszólalás, Füst Milán költészetesztétikai fogalmaival élve csupa látomás és indulat. Méltó az óda évezredes hagyományaihoz az emelkedettség, amellyel megszólítja József Attilát — és méltó a XX. századi magyar és világlírai környezetéhez, hogy milyen mélyen ismeri példaképét. Beszédmódját arra alapozza, hogy József Attila életműve fölülbírálja a költősorsot, és a reménytelenség kimondója ad nekünk - ama „másoknak” - reményt, különösen a mindenkitől elvárt optimizmus korában. A kétségbeesett, gyönge idegzetű, az életben nem mindig „szalonképesen” viselkedő, a versért viszont hősiesen pokolra szálló és ezért „ön- sorsrontónak” tartott művésztől többet tanulhatunk, mint bármely kiegyensúlyozott, magas életkort elérő bölcstől. Hogy mennyire tudatos mű ez az extatikus könyörgés, amelyben a józan zárómérleg ilyen páratlan érzékenységgel rezeg, arról nemcsak a mesteri szerkezet igazít el minket. És nem csupán a megidéző és a tanúskodó részletek, amelyek párhuzamot vonnak a két költő és a két korszak, a felháborítóan igazságtalan berendezkedésű Horthy- éra és a forradalmat letipró funkcionárius-diktatúra között. Taglalhatnám a rövidebb és hosszabb sorokat rapszodikusan váltogató, a szinte jajongó rímekkel felfokozott ritmus remekül funkcionáló szépségét, a hangzásbeli és a képalkotói bravúrokat. Ezeknél azonban még fontosabbnak érzem a költeménynek azt a sajátosságát, amelynek Nagy Lászlónak ebben a korszakában - a Bartók és a ragadozók, a Csontváry és a József Attila! írásakor (és a későbbiekben is, a Bartók, a Furcsa vitézi versezet, a Hölderlin vascipői, A föltámadás szomorúsága, az ezzel egybecsengő című Föltámadt piros csizma, a Seb a cédruson és még sok más előd-szólító versben) van szerepe. Ez pedig az idézéstechnika, amelynek legjobb példája éppen a József Attila!
