Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZÍNHÁZI ÉLET - Juhász Dósa János: Létkérdés: korszerűnek lenni! Színházi életünk gondjairól, évadzárás után
SZÍNHÁZI ÉLET szélve a szabadkai gondokról s a kárpátaljaiak lehetetlennek látszó küzdelmeiről. De például Erdélyben két magyar színművészeti egyetem létezik, ahol színművészek mellett zenepedagógusokat, bábszakembereket és színháztudományi szakembereket is képeznek (többek között teatrológusokat, akikből kinevelődnek a színi- kritikusok is), s Újvidéken is kitűnő eredményeket érnek el a leendő nemzedékek felnevelésében, addig nálunk évente alig páran végeznek a pozsonyi színművésze- tin. Az idei négy végzősből egyikre sem tartott igényt a komáromi Jókai Színház (inkább külhonból importálnak felejthető tehetségű színészeket), Kassára pedig nem szeretnének menni. Hogy miért? Azt itt és most nem szeretném feszegetni. Hadd emlékeztessek csak arra a pillanatra, amikor a Jókai Napokon a kassai gimnazisták értékelése közben Bandor Éva egy pillanatra lelkiekben visszatért egykori sikerei színhelyére, s elcsuklott a hangja. Nem hiszem, hogy sokunknak magyarázni kellett volna a pillanatot. Kassáról tehetséges színészek garmadája jött el az utóbbi években (Tóth Tibor, Fabó Tibor, Bandor Éva), s legkevésbé sem az anyagiak vonzották őket Komáromba, hanem az ottani légkör taszította őket. Tóth Tibor elhatározta, hogy begyógyítva a Kiss Péntek-korszak sebeit, mindenkinek megadja a neki méltó lehetőséget. De ahogy Major Tamástól is tudjuk, a színház nem szelíd intézmény. Nem biztos, hogy a keménykezüséget csak a színikritiku- sok(k) felé kell demonstrálni, hanem ott helyben kellene kezdeni, hogy haknik miatt ne maradhassanak el előadások. Sem Komáromban, sem Kassán. A határon túli színházak egyik nagy előnye, hogy az ottani társulatok napi kapcsolatban lehetnek az adott többségi közeg színházkultúrájával. De amíg ezt gyönyörűen ki lehet mutatni Erdélyben és a Vajdaságban, addig nyoma sincs a Felvidéken. Szlovák rendező alig-alig jut el ezekhez a társulatokhoz, inkább hívnak Magyarországon már leszerepelt, életművüket felkérődző, szakmailag rég letűnt, kifáradt rendezőket, akiket csak a pénz csábít a határon túlra. Hol vannak az ún. mértékadó magyar rendezők, akik imádnak Erdélybe és a Vajdaságba járni? (Uray Péter, Rusznák Gábor), hol vannak a szlovákiai magyar rendezők? A színészeink közül is mennyi tehetség ment el az utóbbi években? Évek óta nem láttunk szlovák színdarabot magyar színpadon (csak azt ne mondják, hogy nincsenek), s hol van a szlovákiai magyar dráma? Hadd idézzük a magyar színjátszás egyik nagy alakját, Harag Györgyöt, aki szerint „egyetlen nemzeti vagy nemzetiségi színjátszás sem lehet meg saját nemzeti vagy nemzetiségi drámái nélkül. Csak sajátos szokásaink, hagyományaink, alkotásaink révén válhatunk egyetemessé”. Újvidéken tavasszal tartottak ősbemutatót (Verebes Ernő: Teremtőhadjárat, Kolozsváron az ősszel lesz Visky András új színmüvének a bemutatója). Tóth Tibor müveit színikritikusokra vágyik, holott ő tudja a legjobban, hogy ez a műfaj az egyik legmostohább ezen a vidéken. Dusza István kivételével, akit sokan és sokszor kívántak a pokolba, mindenki csak hobbiból vagy kényszerből írt kritikát. S nincs ez másképp most sem. S előbb-utóbb ők is felhagynak ezzel. A nyolcvanas években szlovák színházi bér-
