Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZÍNHÁZI ÉLET - Juhász Dósa János: Létkérdés: korszerűnek lenni! Színházi életünk gondjairól, évadzárás után
SZÍNHÁZI ÉLET vezetője jegyzett, de Bekét nem találta jó formában egyik előadás sem. A Hamlet- hez nagyon jó címszereplő, s következetesen végigvitt elgondolás szükségeltetik. Beke Sándor egyértelműen aktualizálni szerette volna a művet, az egykori Dániából szerette volna áthallásainkat felmutatni, amolyan vizes lepedőként ráhúzni a jelen politikai élet szereplőire, de sem dramaturgiailag, sem színészvezetésben nem tudta megvalósítani elképzeléseit. Igazán munkatársai sem akadtak vagy nem engedte őket kibontakozni, így használhatatlan díszlet, végig nem gondolt ötletek s egy hisztériás, uralkodónak eleve alkalmatlan Hamlet (Petrik Szilárd) marad meg bennünk az évad nyitóelőadásából. Hosszú ideig gondolkodtam azon afféle pótcselekvésként, hogy ki fizette le a színészkirályt, hogy eljátszhassa Hamlet atyjának szellemét. Izgalmas kérdés is lehetett volna akár. Szlovákiai magyar dráma híján, Dobos László Földönfutók c. lírai regényét próbálta színpadra alkalmazni Beke i- dei második rendezésében. A tett nem sikerült, leginkább egy oratóriumszerű felolvasóestet láttunk egy teljesen használhatatlan díszletben. (Az előadásról bővebben is írtunk az Irodalmi Szemle májusi számában, ezért itt és most nem térünk ki rá). De ha valaki a színpadi változat megtekintése után kapott kedvet ahhoz, hogy a regényt elolvassa, már nem volt a kísérlete hiábavaló. Az utóbbi időben íróink mintha ismét felfedeznék a szlovákiai magyarság egyik legnagyobb traumáját, de még mindig nem tudnak kellő távolságot tartani a közel hatvan évvel ezelőtti eseményekkel. Az előadás mindenesetre megmozgatta publicistáink fantáziáját is, soha ennyi színikritika, élménybeszámoló nem született, mint erről az előadásról. Beke Sándor mellett Szegvári Menyhért és Moravetz Levente kapott még lehetőséget a színház vezetésétől. Mindketten olyan darabbal kísérleteztek, amely- lyel már találkoztak pályafutásuk során. Heltai Jenő A Tündérlaki lányok c. darabja nem tartozik a szerző legjobb darabjai közé, s erre Szegvári Menyhért rendezése is rávilágít. A túlírt, szentenciáktól hangos, szentimentális darabban egy lerongyolódott külvárosi család mindennapjaiba kapunk betekintést, ahol Madáchot pa- rafrazálva, évek óta zajlik nagy sikerrel az „egy mindenkiért” c. játék. Boriska, a- kit Germán Lívia játszik fáradhatatlanul, s őszinte sajnálatot ébresztve, úgy érzi, a- zért született a világra, hogy megmentse és összetartsa a családot, s ha kell, folyamatosan fel is áldozza a testét és a lelkét e cél érdekében. A többiek erre rá is tesznek egy lapáttal, szinte állandóan ki is szolgáltatják, s szemrebbenés nélkül élvezik, hogy Boriska a gróf kitartottja lesz. Ezt az idilli állapotot zavarja meg Pázmán Sándor, a léha költő, aki Kalligrammal szaladgál fel s alá a színpadon, valamint a legkisebb lány Sári (Rák Viktória), akiben felébrednek a testvéri szeretet csírái. El is határozza, hogy megmenti a nővérét. Az előadás négyfelvonásos, de a negyedik felvonásra Heltai teljesen kifullad, s ő maga sem tudja, hogy mit is kezdjen ezzel a hatalmas testvéri felbuzdulással. Szegvári, aki nem először rendezte meg ezt a darabot, azt nem tudja, hogyan tegye eladhatóvá ezt a kissé régimódinak tűnő, megfáradt opuszt, ezért megpróbálja átültetni a mába, de amíg a jelmezek és a díszletek az eklektika jegyeit mutatják, addig a címekkel és rangokkal minden marad a
