Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Július Balco: A szivárvány gyermekei (Öllős Edit fordítása) (novella)
A szivárvány gyermekei neked, ha rossz leszel, egyenesen a börtönbe mész. Nem kerülöd el a börtönt... - sóhajtott. Mindennap imádkozott, hogy unokáiból ne legyenek bűnözök.- Vissza kellett volna adnunk a halat annak a fiúnak. O fogta, lehet, hogy ez volt az első fogása. Nem felejti el, és soha nem bocsát meg nekünk. Bocsáss meg legalább te, Istenem - emelte fel szemét a füstös mennyezetre. - Bocsásd meg minden bűnünket... Vágott egy karéj kenyeret, odaadta unokájának, aki nagy fekete szemével szomorúan nézett rá. Kenyér volt a kezében, de úgy tűnt neki, a szivárványhalacs- kát fogja, és siet vele a rákok támadása elől. Dühös ordítást hall maga mögött, és nem tudja, sikerül-e elfutnia.- Már kezd illatozni - szólt hozzá az öregasszony, de ő csak udvariasságból intett a fejével. - Kicsontozzuk... A gerinccsonton maradt fehér húsokat körmeivel lekaparta, jóízűen lenyalta az ujjairól, a hal valószínűleg nagyon finom volt. A fiúcska reggel óta kiéhezett, összefutott a nyál a szájában. Vonzó csemege állt előtte a tányéron, illatozó hagymakarikákkal körülrakva. A hal rózsaszínűre volt sütve, csak a közepén maradt szivárványcsík, a tűzön az is megsötétedett. Ebben a pillanatban - nagyon gyorsan - megette a halat. Az illata odacsalta a fekete macskát. Az öregasszony lábához dörgölőzött, kérőn felnyávogott. A farkuszonyban végződő apró fehér csont az öregasszony uj- jai között egy pillanatig játszva himbálózott az orra előtt. A macska vágyakozva kapkodott utána karmaival, és mikor végre a pofájába került a falat, hangosan szét- roppantotta a csontot. Az öregasszony a legnagyobb boldogság érzésével legeltette szemét a kedvenc állaton. A fiúcskának elég volt egyetlen pillantás, hogy megítélje, elérkezett a kedvező pillanat, hogy a macskába rúgjon. Az állat olyan meghatóan jajgatott, hogy az öregasszony az ijedtségtől széttárt karokkal szinte megmerevedett. A szemei megteltek könnyekkel. Mezítelen lábával olyan szerencsétlenül rúgott a macskába, hogy rettenetes fájdalmat érzett, és még az is fenyegette, hogy az öregasszony elveri. A könnyeken keresztül összemosódtak a tárgyak korvonalai, beleértve a hol siránkozó, hol szitkozódó öregasszonyt, így hát magába fordult, és megjelent előtte az állat képe abban a pillanatban, mikor elkövette rajta bosszúját. A bosszú meghatározhatatlan értelme és a sérült állat reakciója között olyan éles volt az ellentét, hogy őrjöngő nevetőgörcsöt kapott. Az öregasszony abbahagyta a szitkozódást. Jelentőségteljesen keresztet vetett, és elgondolkodva, arcán még a harag nyomaival, melyek aztán tompa odaadás kifejezésévé váltak, megcsóválta fejét, és így szólt:- Neked ma rossz napod van. Meg vagy szállva... Igen, megszállt a Rossz.
