Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Czapáry Veronika: A fürdés és olvasás (novella)
Czapáry Veronika De látod, ez nem túl eredeti ugyan, és később ismételni is fogom, mindig gyanítottam, hogy a törvény, akárcsak a nyelv, bolond, de legalábbis a bolondság egyszeri helye és első feltétele. Ott lebegtetik a horizonton egy másik nyelv látható és csodás, kísérteties, ám végtelenül kívánatos káprázatát. Mindig csak egyetlen nyelven beszélünk? Hát nem. Nagyon is jól tudta ezt Cincinnatus, igen szomorúan, hogy mindig, mindig csak több ezer nyelvet beszélünk, több millió szóval és végtelen grammatikával, és hogy a nyelv, akárcsak az őrültek városa, bolond. Ki kellett mondania. Bolond. Nagy megkönnyebbülés követte a dolgot. Igen, tudta Cincinnatus, hogy a börtön falai között csak egy adott, a megkönnyebbülés. Végtelen hosszú papírokra végtelen hosszú szavak írása, olyan szavaké, amikre már nem emlékezett, mert nem emlékezhetett, hiszen leírta egyszer és az törli az emlékezetét, újra leírta és újra kiradírozta. Igen, rájött, hogy nincs abszolút elsajátítás vagy újra elsajátítás. Mivel a nyelvnek nincs természetes tulajdonlása, csupán elsajátító dühre, elsajátítás nélküli féltékenységre vezet. Tudta, az őrülethez nagyon is közel áll ez a maró féltékenység a nyelv iránt. Nagyon jól tudta, hogy az írás egy kelepce, soha nincs vége és mindig kielégítetlen marad, mindig féltékeny önnön nyelvére, a másik nyelvére, minden nyelvre. Ez ott van a mélyén, ez a természete. Cincinnatus szeretett ilyen filozofikusan gondolkodni ezekről a kérdésekről. Megnyugtatták. Mindig, amikor rájött valamire, megveregette saját kis vállát, szépen Cincinnatus módra, nehogy a kis fehér ingnek baja essék és elképzelte hogy ő is madár, mint Aliz. Aliz madár szeretett volna lenni, Cincinnatus pedig hal. O, nem delfin, nem értelmes hal, hanem csak valami egészen értelmetlen hal, amit megesznek és kihalásznak, mint Judeában, a rengeteg és értelem nélküli hal, akikben nincsen értelem. A nyelv beszéli ezt a féltékenységet, a nyelv nem más, mint fortélyos féltékenység. A törvény szívében vesz elégtételt. A törvény pedig ő maga, a nyelv, és bolond. Ezért szeretett Cincinnatus az őrültek városában lakni. Ott létezett legalább és észre se vették. Most már nem látja senki más, csak Aliz és a kivégzők, a- kik miatt mindig a sötét falak között kell léteznie, mamuszát igazgatva vagy köntöse szárnyait huzigálva addig, amíg a kivégzés órája el nem jön. O, hogy várta már a kivégzést. Ez az idő, amikor várakozott, ez volt a legelviselhetetlenebb. Csak jöjjön már a kivégzés és akkor vége, akkor a színpad lehull és mindennek vége lesz! Eljut oda, hol hozzá hasonló alakok léteznek. Úgy érezte ezt a megsemmisülést, mint a test szenvedélyét. Már csak idő kérdése volt, tudta. És az idő oly lassan haladt, olyan lassan, mint az évezredek. Persze Cincinnatus ellátogatott Londonba, Tokióba, New Yorkba, mindenhova, de az egyetlen, amit várt már, meg nem ölő szívvel, az a kivégzés volt. A kivégzés.
