Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Markó Emil: Az évek vonulása (vers), A nagy mű, Egy árva a viharban (jegyzet)
Markó Emil Az évek vonulása Ismerem az évek vonulását a göröngyös földek felett feltörő napot. A törődött csend méhébe vissza fogad az ősi rend. Torkunkban lüktet közelebb az élet porából sarjadó magány. Homlokomon felejtem a büszke múltat, sejtjeimben magasodó gyámoltalanságom mindennapjait, a végtelenben kígyózó utakra szálló füst szagát letörlöm arcomról mosolyogva a holnapért. A nagy mű A költő egész éjszaka dolgozott. A sorok szinte maguktól ömlöttek a papírra: gyöngyszemként szóródtak, gurultak és fénylőn beragyogták a nagyszerű költeményt. Érezte, hogy élete legnagyobb műve. Hajnalban felkeltette a feleségét. Az asszony hunyorogva, paplanba burkolózva kuporgott a heverőn a sarokban, a költő pedig felolvasta a remekművét. A szavak fojtó erejében látomások elevenedtek, gondolatok villantak fel, képek peregtek, indulatok és érzelmek ébredtek, csillagok futottak fel és hanyatlottak vissza a mélybe. Halkan, szinte sóhajtva ejtette ki az utolsó verssort a költő, és várakozva tekintett asszonyára. A nő tágra meredt szemmel nézett, mint egy istenre, aztán megkérdezte:- Mennyit kapsz ezért?
