Irodalmi Szemle, 2005

2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Anita Huťková: „Mi” és „ők” a szövegben, avagy visszatérés az időbeli és térbeli tényekhez/ tényezőkhöz a fordításban

„Mi” és „ők” a szövegben, avagy.

interferenciájában is, miközben mint rendszer saját maggal és perifériával rendelkezik. ,,(...)A fordítás többnyire a rendszer periférikus részein keresztüljut el a befogadó irodalom rendszerébe. A szilárdan kanonizált irodalmi rendszer központjának nincs szüksége, valamint nem igényel fordításokat, mivel a „másság” fenyeget bennük.” Ezért is „a fordítás másodlagos tevékenységnek tekinthető, szemben az eredeti alkotással. (...) Csak ritkán hatol át a fordítás a perifériáról a központba és ezáltal megváltoztatja azt” (Vajdová, 2002, 148. o.). Ilyen esetben a fordított szöveg az eredeti alkotással együtt vesz részt a „mag” tevékenységében, irányítja az irodalmi fejlődést, s ezáltal törli el a már említett idegenség határait. A fordítás a hazai irodalom részévé válik, abban az értelemben is, hogy jobban észlehető eredeti alkotásként.

Popovič még egy harmadik megoldást vesz számításba - kreolizációt, amelyet eredetileg nem megfelelő, a forrásirodalomból átvett elemek keveredéseként jellemzett. Később a két módszerrel ellentétben egy optimális kiegyenlítődés tendenciájaként határozta meg. Ez a kiegyenlítődés viszont pl. a kifejezés síkján nem történik meg az egész szövegben, de kisebb egységeket érint - mondatokat, fejezeteket stb. Miko (1976, 76. o.) azt állítja, hogy amit Popovič kreolizációnak nevez, az nyelvtani szinten kifejezéskeveredéshez vezet „a kiinduló nyelv és a célnyelv stíluselemei között”.

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy „a naturalizáció és egzotizáció, azaz a közeledés és távolodás nem alternatív eljárás a fordításban (...), de a valóságban egy (egyetlenegy) eljárása a közvetítésnek” (Koli, 1998, 49. o.). Nem ismerünk olyan szöveget, amelyben csak az egyik módszer érvényesülne a kettő közül, mindkét elv az együttműködésnek van alárendelve ugyanúgy, ahogy nem ismerünk olyan szöveget sem, amelyben bármilyen idegenségre utaló jel hiányozna.

A közvetítés és az említett kreolizáció (mint pozitív keveredés) „a legsajátosabb tartalma a fordítóságnak mint a fordítási irodalom specifikus kategóriájának” (Koli, 1998, 47. o.).

A tanulmányom előkészületénél több éven át fordítási eljárásokkal, sajátos jelenségekkel, a forrásnyelv és a célnyelv kapcsolatával foglalkoztam. Már akkor találkoztam „problémás”, vagy nevezzük inkább ritka kifejezésekkel, amelyeknek abban az időben hátat fordítottam, majd később, az itt részletezett téma kidolgozásánál, visszatértem hozzájuk. Amikor a bemutatáshoz megfelelő példákat válogattam, megállapítottam, hogy nehéz - és helyenként lehetetlen - elválasztani egymástól az időbeli és térbeli tényezőt. Egyes példákat tehát egyszerre több kategóriába kell sorolni.

Tanulmányomban öt közismert magyar prózai alkotással és azok szlovák fordításaival dolgozom. Konkrétan a következő alkotásokról van szó, melyek a szövegben számozva szerepelnek. Kosztolányi Dezső: Néró, a véres költő (1), Krvavý básnik Nero. Fordította Gabriela Hanáková (1.1); Móricz Zsigmond: A boldog ember (2), Šťastný človek. Fordította Hana Ponická (2.1); Kosztolányi