Irodalmi Szemle, 2005

2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Anita Huťková: „Mi” és „ők” a szövegben, avagy visszatérés az időbeli és térbeli tényekhez/ tényezőkhöz a fordításban

Anita Hufková

játnak adja ki magát (Lásd: Koli, 1997). Koli állítása szerint ez az „átcsúszás” a „saját” és az „idegen” viszonyában „az egzotizáció legvalódibb alapjának tekinthető, akár tematikus, akár nyelvi síkon valósul meg” (Koli, 1998, 46. o.). Sok fordítóval és teoretikussal osztom a véleményemet, hogy ez az egzotizáció tematikus síkon problematikus, mivel a tartalmi invariáns az elsődleges feltétel ahhoz, hogy egy fordítást adekvátnak minősíthessünk. Szintén hivatkozhatunk a már említett szlovák fordítói iskola elveire, ahol előnyben részesül a szöveg teljességének követelménye. A téma, a történelmi sík, a tér, a szereplők megváltozása komolyan megzavarhatja a forrásszöveg és a célszöveg közötti szimbiózist; annak ellenére is, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a fordítás elbírálásánál nem játszik komolyabb szerepet az eredeti szöveg (bár a gyakorlatban ez még ma sincs egészen így). Külön csoportot alkotnak természetesen a posztmodern szövegek, amelyek az olvasó kreativitásán, játékán és allúzióján alapulnak, máskor pedig a formális megvalósításon vagy a hangbeli asszonancián. Együttesen Suwarával azt a kérdést tesz- szük fel, hogy az ilyen interpretációs formákat vajon fordításnak nevezhetjük-e még, vagy eredeti alkotással van dolgunk?!

Az „idegen” és „saját” „átcsúszásáról”, a változásokról, melyek a befogadásnál történnek és az „idegen” elbírálásáról, vagyis a kommunikációs csatorna átengedéséről részben már beszéltem. Ezenkívül a valóságban is találkozunk olyan jelenségekkel, amelyek az állításaimat igazolják. A következő példákat kizárólag fordítói és kommunikációs céllal említem. Pl. még nemrég a szovjet irodalmat valóban a sajátunkként kezeltük, abszolút közelinek éreztük, a mindennapi kommunikációban nehézségek nélkül mondtunk néhány kifejezést oroszul, a cirill ábécé sem volt idegen számunkra, a viccek is lehettek kétnyelvűek, amin mi jót szórakoztunk. A mai fiatal generáció eltávolodott, nem érti sem a nyelvet, sem a kultúrát. Még jobb példa a cseh nyelv. A közelmúltban még a második anyanyelvűnként használtuk, majd a kettéválás után eltávolodott egymástól a két kultúra, úgymond fokozatosan „kiestünk” a nyelvből, főleg azok, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy nyomon kövessék a cseh TV-műsorokat. Bár máig számos alkotást ugyanakkora élvezettel olvasunk csehül, mint szlovákul, vizsgálatok igazolják, hogy a legfiatalabb diákok nagy gondokkal küszködnek a testvéri nyelv mégértésénél.

Az „idegen” elemek diffúziós tulajdonságáról fontos a fordítás - befogadó irodalom kapcsán is beszélni, mivel a fordítás az „idegenség, a „másság” legsajátosabb képviselője. Ebben az irányban a poliszisztémák elméletére hivatkozom, a- mely az irodalmi rendszert, mint viszonyok hálózatát vizsgálja, amelyek oppozíci- ókon és tényezők összességén alapulnak. Ezeket a tényezőket egyszerűen „recepciós hagyománynak” (illetve történetnek) nevezem. A ható tényezők a rendszerben változásokat idéznek elő, melynek következményeképpen az elemek cserélődnek, közelednek és távolodnak egymástól. A fejlődési korszakok gyakran hasonlíthatók a szinuszgörbéhez. Even-Zohar, Toury tanítványa a fordítást egyszerre többféle rendszerbe sorolja, mert önnálló műként is vizsgálható, valamint más rendszerek