Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Gyüre Lajos: Tűnődéseim (elmélkedések)
Gyüre Lajos hosszúságú csukákat. Igaz, hogy más nem merészkedett oda éjszakai halászásra, ülni a vészen, a kísértetek miatt. Szathmárit is megtáncoltatták, jóllakatták finom olajban sült fánkkal, csőrögével! De hajnaltájt mikor felébredt, akkor látta, hogy a csónakjával táncolt, ott hevert a parton kettérepedve, a fánk helyett meg lócitrom vette körül. így aztán más nem merészkedett arra a tájra, ő halászott itt egymagában. Kapósra ha szekereztünk, rendesen lerövidítettük az utat, át a Zsidótemetőnek, a Mélyútnak, hogy kikerüljük a Veresdomb kaptatóját. - Gyű, Sári! Dombnak hajts, dombról tarts! - szokta mondani boldogult nagyapám, oktatva: hogyan fogjam egy marokra a gyeplőszárat. De hát hol van már a Zsidótemető, s magnak maradt árva tölgyfái, a Mélyút, és hol van a Veresdomb?! Elhordták homokját, s valamelyik városi lakótömb vakolatában várja a jerikói kürtök megszólalását. Lehet, hogy éppen anyámat ölelik körül a betonná merevedett falakban, aki öregségére behúzódott a város kő- és betonrengetegébe, akárcsak a feketerigók, mert a megszokott táj kevésnek bizonyult a megélhetéshez, s nem nyújtott elég védelmet az emberi ragadozók ellen. A Kakaska domb közvetlen a falu előtt van - vagy volt, mert mára már elnyelte a terjeszkedő falu új, modernnek mondott kockaházaival. Egy időben a Mokcsayak birtokát elügyvédeskedő László Béla leszármazottai - a helyi nagy- birtokosok: volt vagy ötszáz holdjuk talán - a hagyományos gazdálkodással felhagyva vetettek bele szóját, de a sárga agyag, amit csak a „nyulak trágyáztak”, nem adta vissza még a belévetett magot sem. Aztán dinnyést hoztak az Alföldről, hogy az majd „kihozza a földből”, amit lehet. A kis pörge kalapos ember csak összefogott egy maroknyit a sárga agyagból, s letette száradni. Napok múltán, mikor még kisfejszével sem tudta a megszáradt göröngyöt szétverni, nem vállalta a részes termelést, inkább a kommencióhoz ragaszkodott. O tudta, miért, s neki lett igaza. Olyan dinnyék termettek ott, mint a gubi- csok. Se színük, se ízük nem volt. De volt a dinnyés ottlétének egy érdekessége számunkra. A mi falunkban, de a vidékünkön senki sem lakott földkunyhóban, még a legszegényebbje sem. Ez a dinnyés családjával együtt. A Kakaska domb tetején ásott magának egy olyan vermet (prizmát), mint amilyet a krumplinak szokás mifelénk ásni, ha télire elteszik. Ez egy kicsit tágasabb volt annál. Abban laktak egy nyáron át családostul. Mivel Lászlóéknak a dinnye sem hozta meg a várt eredményt, felhagytak a gazdaság „modernizálásával”, s áttértek a juhtenyésztésre a Lengyenláza kökénybokrokkal szegélyezett rétjein, a falu nagy bosszúságára - mondván: ahol a juh legel, ott nem marad meg se ló, se szarvasmarha. Nekünk is volt a Lengyenláza szomszédságában, a Pipogyán egy lánc kaszálónk. Dombos része nem sokat ért, így aztán feltörtük, s ha más nem, legalább zabot vetünk bele a lovaknak - így apám. De vethettünk mi bele akármit, pipacstengerré vált virágzáskor. Gyönyörű látvány a zöld tengerben ez a pipacssziget - csak éppen semmi haszon nem volt belőle. A füvét is csak harmaton lehetett kaszálni,
