Irodalmi Szemle, 2005

2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Gyüre Lajos: Tűnődéseim (elmélkedések)

Tűnődéseim

máskor a kasza nem fogta. Selyemfűnek is mondták, mert olyan volt az, mint a női hajlatokban a selymes szőrzet. Csak a közte termő szamóca ért valamit, amit édesapám bokrétába kötött kaszálatkor, s a kalapja mellé tűzve hozott haza esteli sür- vedéskor. Erről jut eszembe: mifelénk nem „köszörülték”, hanem fenték a kaszát, s a kaszatokot nem hátul - mint a szomszédos szlovák faluban -, hanem elöl akasztották a nadrágszíjra. És nem a hegyénél, hanem a fülénél kezdték a fenést, megpengetve, kicifrázva: hadd tudják, hadd hallják, nem akárki kaszál a réten.

Hanem a Függőn szívesen dolgoztunk, felesben az egyházi földeken. Odajárt le véggel az Udocsra, s ha ott szántogatott ökreivel a túloldalt a csicseri határba tartozó Egresben az öreg Kertész Sándor, akkor édesapánk csak úgy derékon kapva e- lőbb a bátyámat, majd engem átdobott az Udocson, hogy Boris nénénkhez menjünk el vele látogatóba, akit odavitt menyecskének Tóháti Sándor - így ezúton - nagybátyánk. Mi fitymálva néztük Sándor bácsi nagy szarvú „magyar” ökreit, amint rájuk szólt szántás közben: - Csá, Betyár! Prukk, Hegyes! Emelgették mázsányi lábaikat az omló hantok között a húshegynyi állatok, mintha egy más világ élne az Udocs másik partján, amely nekünk, a lótartásra berendezkedett faluban idegen volt. Féltünk is hatalmas, méteres elágazó szarvuktól, tonnányi súlyuktól. Pedig szelídek voltak, nem úgy, mint a mi néha-néha megbokrosodó, ijedős lovaink. De hát hol van már Boris nénénk, Kertész Sándor bátyánk? S hol a Függő dombja meg az Egres? Mohó gépek harapdálták egyenesre a dombját, töltötték hajlatait, hogy az Ukrajnából a kassai vasműbe vasércet zötyögtető széles nyomtávú vasútnak helyet csináljanak...

II

Nemrég, úgy június elején otthon jártam. Valami belső kényszer hajt mindig, hogy újra lássam a dimbes-dombos ungi tájat: szemem recehártyája az értelemig tükrözze: innen jöttél! - Bár Illyés Gyula szerint nem az a lényeg: ki honnan jött, hanem az, hogy hová megy! Persze, ez már filozófia.

Jómagam arra voltam kíváncsi: megvan-e még a régi játszóhely: a zsombé- kos kiszáradt nádas, a Csőrény, raknak-e még fészket a varjak, a szarkák a Kiser- dőben: virágzik-e a földeken a didiké, a temető árkában terem-e még a bóbiska, és van-e gyerek, aki kiássa, hogy jóízűen falatozza . (Érdekes, hogy Koncsol Laci falujában Deregnyőn, amely szomszédos a miénkkel, Mokcsával, ott dődike a neve a búzavirágnak, s hogy nálunk „fírísz”-szel, náluk pedig „férész”-szel fűrészelnek.)

A szülőház kiskapujának drótkallantyúját megemelve a fűvel, gazzal benőtt udvar döbbent meg. Az eperfa sem nyújt hűsölést nyáridőben: hiányzik alóla a zsombék ülőke paraszti kényelme, a mesék szülőhelye - nyugodjon - még nagyapám idejéből. Az új gazda - ha van ilyen - az eperfát kivágta tövestül. A félvad otellóval befuttatott lugas is a múlté. Szorongva indulok a kert felé: bizony a csűr sehol, a Csőrény helyén pedig széles víztükör. Elfelejtették - vagy nem is törődtek vele - kitisztítani a levezető árkot Kiskerész felé. így tengernyire duzzadt fel