Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
Hogya György talán a pillanat egyetlen tört részéig - érzékeli, és nem érti, hogy miképpen történhetett meg mindez. Miképp haladhatott át a kard a feje alatt úgy, hogy a fej még a helyén maradt, sőt mi több, még „látja” is mindezt? A sors már elsuhintotta fejedelemségünk feje alatt a kardját, s mi még csodálkozva nézzük, mi történik. Már rég halottnak kellene lennünk, már nem is kellene érzékelnünk mindazt a csapást, ami körülvesz, s azt, ahogy a hóhér szenvtelen nyugalommal törülgeti vértől csepegő kardját... A döntésemet végül is ugyanaz a sorszerűség határozta meg, mint egész addigi életemet. Igen, elhagytam a palotát, amit sokan szökésnek neveztek, bár a későbbi események igazolták ezt a lépésemet. Persze, amikor a betegség elérte a palotát, és mindenki meghalt, mindez elvesztette jelentőségét és értelmét, miként az is, hogy micsoda károkat okozott a gát átszakadása, amely útjára engedte a hatalmas víztömeget, s elpusztította az egész könyvtárat. Most már csak én maradtam, hogy megírjam mindezt, pontosabban, elmondjam annak a szerzetesnek, aki reményeim szerint szépen és olvashatóan lejegyzi mindezt, mert közben jómagam teljesen megvakultam... Odakint teljesen besötétedett mire befejeztem az olvasást, s a hatalmas csarnokban alig egy pár hozzám hasonló könyvtáriátogató bámulta a monitorokat. Körülnéztem, hátha megpillantom Fejedelem hajlott alakját, de sehol sem láttam, így tolószékemmel lassan az olvasószoba felé indultam, hogy nekilássak a munkámnak, és elolvassam a cagliari, marseille-i és provance-i levéltárok anyagainak pestissel kapcsolatos utalásait...
