Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
A sorsnak is megvan a maga sorsa Reszkető lábakkal tértem vissza szobámba, s aznap egyáltalán nem aludtam. Ekkor döbbentem rá ostobaságom vakmerőségére és kilátástalanságára. Jótevőm legkedvesebb feleségéhez nyúltam, mit nyúltam, megcsókoltam a lábikráját, megszentségtelenítve ezzel kettőjük idilli szerelmét! Hálátlan kutya vagyok, aki engedve a kísértésnek becsapta önmagát, saját elveit, a Fejedelmet, s megszentség- telenített mindent, ami körülveszi. Nem lenne szabad tovább élnem! Ezek voltak az első gondolataim. Ám miért van az, hogy nem érzem őszintén szükségét a halálnak? Miért van az, hogy nem érzem az egyensúlyt az elkövetett bűn és a saját magam által felállított büntetés között? Miért van az, hogy olyan magyarázatok, kibeszélések szabadulnak el a fejemben, amelyekről eddig nem gondolkodtam? Mert hát mire is mentem mindazzal a tudással, amit eddig szereztem, ha az első és egyetlen kísértésnek képtelen voltam ellenállni? Mit ér az a tudás, amelyik ennyire védtelennek hagyja az embert az ösztöneivel szemben? Mit ér a tudás, amelyik „tudja”, hogy nem szabad valamit megtenni és mégis alulmarad valamilyen másik erő nyomásával szemben? Mit érnek a könyvek, a bennük leírt szavak, gondolatok, ha egyetlen „gyakorlati” példa tönkreteheti az egész felépített várat, és áldozatot csinál az emberből? Ilyen zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben, és teljes sikertelenséggel próbáltam megmagyarázni a helyzetet, amelybe kerültem, míg rám nem virradt. Akkor porosán, izzadtan és fáradtan a tengerpartra kiküldött egyik emberem jelentkezett. Pontosan leírta a betegség tünetét, és állítása szerint olvasott erről a betegségről. Valóban apró vörös foltok jelentkeznek a testen, amelyek nagyon gyorsan befeketednek, beleértve az ember nyelvét is. A foltok körül aztán felhólyagzik a bőr, s ezeken a daganatokon keresztül üríti ki a szervezet saját rothadásának termékét. Egy, a könyvtárunkban talált ősi irat szerint az asszír hadsereg száznyolcvanezer emberét vitte el villámgyorsan ez a betegség, megmentve ezzel Egyiptomot a biztos pusztulástól. A szomszédos, tengerentúli, feketék országában már városok haltak ki s tűntek el nyomtalanul. Több tízezer ember. Véleménye szerint a hajók élelmiszer-készletébe felkerült rágcsálók a betegség hordozói. Gyógymód nincs ellene - tette hozzá szárazon. A barlanglakó szerzetesektől ellopott levél jutott eszembe: ,^4 halandók között fog lakozni a nap, amelyet nem követ éjszaka, és hatalmat nyer a várva várt sors, amikor megsemmisülésre ítéltetnek a pusztítás erői, és az igaz élet erői kerülnek hatalomra. ” Elgondolkoztam. Megsemmisülésre ítéltetnek a pusztítás erői... váratlan viharok rengeteg esővel, amelyek átszakadással fenyegetik a gátat, rovarok terjeszkednek mindenütt, sőt mi több, gyógyíthatatlan betegség üti fel a fejét... a Fejdelem pedig szerelmes, betegesen, beszámíthatatlanul szerelmes! Mi jöhet még? Mi más lehet ez, ha nem az írás beteljesülése? És ekkor a mesterhóhér mutatványára gondoltam. Arra a pillanatra, amikor a lefejezett ember még „látta”, hogy a kard elsuhant a feje alatt, tehát neki már halottnak kell lennie, és „gyakorlatilag” már nem volna szabad látnia és érzékelnie, ám ő még -
