Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
Hogya György A gyönyörű test látványa - amely teljesen új volt nekem, hiszen a fürdőzéseinél természetesen sohasem voltam jelen - valósággal megigézett. Egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle. Egy istennő feküdt előttem. Tökéletes teste nem csoda, hogy elkápráztatta a fejedelmet, és minden egyes férfit, aki rápillantott. Otthagytam a szolgálólányt és megbabonázva léptem be a hálószobába. Nem voltam ura magamnak, a látvány valósággal megbabonázott, és mint egy alvajáró léptem az ágyhoz. S ha eddig azt mondtam a nő gyönyörű, akkor még mindig nagyon messze jártam az igazságtól. A nő elképzelhetetlenül szép volt. Gyönyörű alakját szoborba kellett volna foglalni, mert még egy ilyen nem születik a földön. Az ágyat takaró védőhálón keresztül is tisztán látni lehetett csodálatos alakját. Kíváncsian és értetlenül szemléltem a testet és önmagamat. A meztelen test, a finom bőr, a kis bolyhos szőrpárnák a hóna és a hasa alatt, a hajkorona, a körmök, a halványan felsejlő bordák önmagukban, külön-külön nem kellene, hogy bármit is jelentsenek, és mégis, ahogy elterült előttem ez a kompozíció, csak azt tudtam megállapítani, hogy különös érzést támaszt bennem. Megindult a vérem, lüktetett az agyam és nem tudtam betelni a csodálatos szépséggel. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy ez akár csapda is lehet, és idegesen pillantottam az alvó szolgálólány felé, de semmi sem mozdult. Mert olvastam ugyan a testiségről, a nemi vágyról, hogyne olvastam volna, talán több időt is szenteltem neki, mint amit megérdemelt volna, de mennyire más olvasni egy érzésről, és mennyire más megélni! Egy teljesen más helyzetbe kerül az ember, s fel kellett ismernem, hogy a sors ily módon adott tétet a mindenről való lemondásnak. Ettől a pillanattól kezdve nem tudtam követni, mi történt velem. Egyszerűen lehajoltam, és bár agyamban ott villogott a veszély, felhajtottam a vékony hálót és megcsókoltam az istennő bokáját. Úgy éreztem, valahogy ki kell fejeznem tiszteletemet és csodálatomat ez iránt az isteni szépség iránt. Ám amikor a hálón belülre kerültem, és megéreztem a nő illatát, tudtam, hogy elvesztem. Megmagyarázhatatlan, utánozhatatlan csábító illat terjengett körötte, amelyet még életemben nem éreztem. Bódító érzést váltott ki bennem, melynek hatására teljesen elvesztettem ítélőképességemet. Hihetetlennek tűnt, hogy ez az érzés létezik! Úgy gondoltam, levágott férfiasságommal elveszítem a nők iránti vágyakozásomat, s ha néha éreztem is valami furcsát az ágyékom környékén, a rengeteg munka, eltökélt tanulási vágyam és a kötelezettségek elfeledtették velem mindezt. Magasabb rendű szellemi életet éltem, amely - úgy véltem - felette áll a nemiségnek, s most, lám, elemi erővel kapott el valami, amit a lehetetlen utáni vágyakozásnak nevezhetnék. Ahogy az egyik római emlékiratában olvastam: cupitor impossibilium. Talán a véletlennek, talán az isteneknek köszönhető, hogy a fejedelemasszony megmozdult, s így nem követtem el még nagyobb ostobaságot. Kirántottam a fejem a háló alól, és kitántorogtam a folyosóra. A lány még mindig aludt, kezében a kötél végét fogta, ám bennem már ez a mozdulat is egy sohasem látott képzetet jelenített meg: mintha férfi hímvesszőt szorongatna. Valamit, ami nekem nincs! (Nekem sajnos, nem csak a herezacskóimat vágták le, hanem a vesszőmet is, s csak a kitűnő orvosunknak köszönhettem, hogy nem véreztem el, s a vizeléssel sincsenek gondjaim.)
