Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
A sorsnak is megvan a maga sorsa asszonyára vigyázó szolgaság. Lecserélték-e a fürdővizet, készítik-e a reggeli gondoskodás kellékeit, szedik-e a friss virágot? A hálószobához érve azt vettem észre, hogy nem működik a szellőzést biztosító hatalmas legyező. Erre egy szolgálólány ügyelt, aki a vékony faráccsal elválasztott szomszéd helyiségben egy kötelet rángatva volt hivatott biztosítani, hogy a nagy forróság idején is kellemes legyen a levegő, és ha lehet, elzavarja a kellemetlen élősködőket. Tény, hogy az utóbbi időben, a hegyekben szinte állandósult esőzések hatására rettenetesen elszaporodtak a rágcsálók és a rovarok. Legyek, szúnyogok, méhek, csótányok, és mindenféle bogarak lepték el a palotát, s külön rabszolgahad kapta feladatul, hogy pusztítsa őket. Sót és ecetet öntettem a bejáratokhoz, a pincék repedéseibe és a falak mellé, hogy valamelyest is visszaszorítsam ezeket az élősködőket. A szobámban például, miután a csótányokat kiirtottam, apró, lapos, ezüstszínű féreg vert tanyát, s bármennyit tapostam el belőle, hajnalonként újabb és ú- jabb jelent meg a falak tövében. Ezüstpikkelynek neveztem el, ám rengeteg elfoglaltságom miatt egy időre abbahagytam a gyilkolásukat. Közelebb érve a fejedelemnő hálószobájához, láttam, hogy a legyezőt mozgató lány elaludt. Egyszerű ágyékkötőjében a földön feküdt, egyik kezét a feje alá téve a másikban a kötél végét tartotta. Kislányos mellei már dudorodtak, és arcán gyermeki mosoly jelent meg. Bizonyára valami szépet álmodhat, gondoltam, talán már öltözte- tőnőnek képzeli magát. Egy pillanatig elgondolkozva néztem ezt a szépséget és a reggeli fiúra gondoltam. Arra a fiúra, akiben először láttam meg az embert. Őt, akinek hatására először fedeztem fel magamban egy újfajta érzést. Reggel, a kút mellett történt. Egyszerű ruhájában úgy állt ott, mintha valakire várna, és kopasz fejét megpillantva, tekintetem nem is időzött rajta, tovább suhant, mint a sivatagi szellő. Ám nemsokára újra ránéztem, és elgondolkoztam: vajon ki lehet az anyja, ki lehet az, akinek ez a fiú a legszebb a világon? És újra megnéztem. Sőt, kényszerítettem magam, hogy alaposan leírjam magamnak a külsejét. S minél inkább néztem, annál inkább megtetszett a fiú. Felfedeztem a fejformáját, a barna szemét, szabályos arcát, és ami a legfontosabb: az értelem, a felismerés fájdalmát. Éreztem, sőt tudni véltem, hogy a fiú, amikor rám pillant, ugyanazt érzi, mint én, s úgy álltunk ott egy pillanatig, mintha tükörben látnánk saját érzéseinket. És sajnáltam minden egyes pillanatot, amikor nem ilyen szemmel néztem a világot, azaz nem láttam meg benne azt, ami szép, és ami az enyém. Most, a lányra pillantva ugyanezt éreztem. Nem bántottam. A vékony rácson keresztül benéztem a hálószobába, és a rovarok elleni háló a- latt megpillantottam azt, amiről katonáink százai álmodoznak éjjelente, a fejedelem feleségét teljesen meztelenül! Lám, micsoda furcsa helyzetet teremt a sors, amikor egy eunuchot sodor a világ legszebb nője mellé! Persze érthető, hiszen csak így kerülhettem ebbe a tisztségbe, csak így lehettem olvasott ember, s csak így kerülhettem büntetlenül egy olyan világba, amelybe egyébként - ép nemi szervemmel - sohasem jutottam volna el.
