Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
Hogya György Ráadásul, mint említettem, az egyszerű emberekkel is nehezen találtam meg a közös hangot, s műveletlenségükből fakadó otrombaságukat, valamint egyéb hibáikat felmérni emberfeletti erőfeszítésnek tűnt a számomra. Az olvasás ugyanis nem csak lehetőségeket, korlátokat is jelentett: nem tudva kibújni a bőrömből, mindig magam szerint ítéltem meg az elém járuló panaszosokat, azaz egyfajta alapműveltséget és az azzal járó erkölcsi tartást tételeztem fel az emberektől, amelyek hiánya feldolgozhatatlan- nak és értelmezhetetlennek tűnt a számomra, különösen, ha elvetemült gazemberrel hozott össze a sorsom. Ilyenkor - különösen, ha rossz napom volt - gyakran felmerült bennem a kérdés: Mit keresek én ezek között az emberek között? Mit keresek ebben a palotában? És egyáltalán: van-e létjogosultsága egy olyan töketlennek, aki csak olvasni szeret, és akinek legfőbb vágya, hogy elkerüljön azokba a sivatagi barlangokba, amelyekben ismeretlen szerzetesek ismeretlen szent könyveket őriznek és másolnak már évszázadok óta? Miféle célja lehet a sorsnak, amely engem ilyen helyzetbe hozott? Ilyenkor természetesen ismét a „könyveimhez” menekültem és bennük kerestem választ a kérdéseimre. Néha egy-egy elolvasott gondolat vagy fejezet villámként világította meg a lélek legelrejtettebb zugait, és úgy tűnt, ez közelebb visz az adott probléma megoldásához, de a lényegről, az emberi lélek eredendő gonoszságáról nem tudtam meg semmit. Miként arról sem, miért éppen engem jelölt ki a Fejedelem a gondok orvoslására. Mikor kinevezett, még csak arra gondoltam, amiről a palota szinte minden embere tudott, hogy Fejedelmünk őrülten beleszeretett legújabb feleségébe, s minden napjának minden percét vele kívánja tölteni. Hogy az országiás gondjainak egy részétől megszabaduljon, engem nevezett ki a számára időpocsékoló ügyek intézésére. Azonban egy idő után akaratlanul is átfutott az agyamon, vajon nem tudatosan, valami más ok miatt tett-e engem erre a helyre? Vajon nem bírt-e tudomással a gát körüli gondokról, és nem kapott-e már hírt hamarabb a terjedő betegségről? A Fejedelem nagyon szép, és főleg nagyon művelt férfi hírében állt, kimondottan kellemetlenül érintett, hogy egy új érzés épp most zavarja meg a fejét. Nekem, mint heréit embernek, sohasem akadtak hasonló gondjaim, minden lelkesedésemet tudásvággyá alakítottam, s minden energiámat munkával kötöttem le. Bár olvasmányaimból és a levelekből pontosan ismertem ezt az érzést, úgy gondolom, a leírások alapján a szerelmet még pusztítóbbnak és veszedelmesebbnek képzeltem el, mint amilyen a valóságban lehet. Érthető, hogy aggódva tekintettem az események elé. Már az, hogy a Fejedelem nem szakított rám annyi időt, mint azelőtt, s képtelen voltam vele nyugodtan tanácskozni anélkül, hogy ne kelljen a felesége szobája felé ácsingózó tekintetét és figyelmét állandóan a helyes irányba terelni, elárulta szétszórtságát és érzelmeinek hullámzását. Az állandó, önfeledt mosoly az arcán, a tűz a szemében, a türelmetlenség a mozdulataiban mind-mind arról tanúskodott, alig várja, hogy kedvesét a karjába zárja. Tudtam, hogy nekem kell kézbe vennem a dolgok irányítását, s jó kormányosként a kapitány nélküli hajót is be kell vezetnem a kikötőbe. Egy éjjel - hogy szememet pihentessem a sok olvasástól - ellenőrzésre indultam, gondoltam, megnézem, miként teljesíti kötelességét a fejedelmünk legkedvesebb
