Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
A sorsnak is megvan a maga sorsa Már másnap jelentkezett nálam a főépítész, hogy a gát tervrajzaira lenne szüksége. Bár nem pontosította, hogy mi okból, izgatottsága elárulta, fontos a dolog. Említette a heves esőzéseket, a gát felújításának szükségességét, a pénz- és emberhiányt, s bár nem tudtam eldönteni, a gondok közül melyik a legégetőbb és a legfontosabb, azt éreztem, hogy valami nincs rendben. A gátról tudni kell, hogy egész fejedelemségünk ennek a világ csodájának köszönheti a jólétet. A Fejedelem nemzetségének első uralkodói építtették, s lassan száz éve két főzsilipével, hatalmas csatornarendszerével, 15 mellék és 121 harmadlagos zsilipjével a fejedelemség egész területét és mintegy 50 000 embert lát el vízzel. Nem véletlenül neveztem el a világ egyik csodájának, hiszen méreteiben vetekedik az egyiptomi piramisokkal, ám míg azok egyszerű halottas kamrák, a mi gátunk és a hozzátartozó locsolórendszer évtizedek óta népünk megélhetését és jólétét biztosítja. Talán a véletlennek, talán az isteneknek köszönhető, nem sokkal hivatalba lépésem után jelentették nekem, hogy valószínűleg az elefántcsont-kereskedők hajóinak közvetítésével egy ismeretlen betegség lepte meg országunk nyugati részét, amely elképesztően gyorsan szedi áldozatait. Az embereken gennyes kelések (bubók) keletkeznek, amik lázat okoznak, és rövid időn belül elveszejtik áldozatukat. Egyes helyeken - főleg a tengerparti településeken, ahol először kerültek kapcsolatba az Afrikából érkező hajósokkal - olyan gyorsan terjedt a kór, hogy az emberek már nem is temették az áldozatokat, hanem egyenesen a tengerbe hajigálták az elhullottakat. Ezt tűrhetetlennek találtam, és azonnali lépéseket kellett foganatosítanom. (Lám, milyen hivatalos is tudtam lenni!) Két emberemet küldtem a tengerparti településekre, saját szemükkel győződjenek meg arról, mi történik ott. Mindkettő tehetséges, olvasott és az orvoslásban is járatos, megfontolt férfi volt. A legjobb lovakat, tevéket és kísérőket kapták, valamint magukkal vittek mindent, amit a gyógyítás szempontjából jónak láttak. Jómagam pedig nekiveselkedtem a palotai munkának. Addig is keveset aludtam, most még annyira sem jutott időm. Az állandó meghallgatások, a könyvtári teendők, a gát felújítási munkálatai, mind-mind az én vállamat nyomasztották, sőt, idővel bizonyos panaszok orvoslása is rám hárult. A magány, az elhagyatottság, a másság helyzetének megmásíthatatlansága és lesújtó érzése gyakran fáradtság képében tört rám... Kifelé határozott, döntőképes ember benyomását keltettem (legalábbis úgy éreztem, ezt kell keltenem), akire sokan néztek tisztelettel, még ha lelkűk mélyén képtelenek is voltak szabadulni az érzéstől, hogy ugyanazt a csökkent értékű férfit(?) látják maguk előtt, akit valamikor csak megmosolyogtak, s akiről éppen ezért továbbra is azt gondolják, amit akarnak, mintegy kárpótolva magukat azért a hatalmi lemaradásért és kötelező alázatért, amit az utóbbi évek alatt szerzett pozícióm megkövetelt tőlük. Odabent azonban kétely, túlfűtött, elragadtatott érzelmek uralkodtak rajtam, amelyektől nem tudtam szabadulni, mert olyan mélyen belevésődtek a lelkembe, hogy még álmomban is ezekre gondoltam. így aztán előfordult, hogy bár kifelé, látszatra kő- merev voltam, odabenn, egy a szája szélét harapdáló ideges, bizonytalan, önmagát állandóan ellenőrző ember, aki még mindig nem nőtte ki töketlenségéből eredő kisebbrendűségi érzését.
