Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
Hogya György így voltam, gyakran a szavakat sem tudtam igazi jelentésük alapján megítélni. Olykor annyira esetlegesnek tűnt egy-egy jelenet, hogy valóban zavarba jöttem, ha az igazi, megfelelő szavakat akartam megkeresni, amelyek pontosan visszaadják azt, amit mondani szeretnék, azaz, már itt is gondban voltam, mert nem biztos, hogy amit mondani akartam, az fedte azt, amit valóban láttam. Rémülve tapasztaltam, hogy éppen azok a mindennapi frázisok, amelyeknek köszönhetően gúny tárgyává lettem ifjúkoromban, megmérgezik az életemet és a gondolkodásomat. Elhamarkodott ítéleteim az egyszerű emberekkel való kapcsolatomat tükrözték, s ez a felületesség csak rontotta képességeimet. Aztán egy kis közjáték megváltoztatta sorsomat... Egy szép napon - a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán - a Fejedelem rám bízta a palota gazdasági ügyeinek intézését. Megijedtem. Úgy éreztem, a gyakorlati élet az öngyilkosságot jelentheti a számomra, s képtelen leszek megbirkózni a rengeteg feladattal. A Fejedelem azonban tudta, mivel motiválhat, s a mesterhóhér mutatványa elég meggyőzőnek bizonyult. Elődömet - kinek „bűnét” nem is közölték velem - hátrakötözött kezekkel kivezették a palota márványoszlopokkal keretezett udvarának emelvényére, ahol büszkén nézett szembe a nagydarab hóhérral. Nem engedte, hogy az bekösse a szemét, megfeszített izmokkal várta az ítélet-végrehajtást. A tömeg morajlása furcsa hangulatot adott az egész kivégzésnek, s mintha a szikrázó nap is megállt volna egy pillanatra, hogy megtekintse a mutatványt. A Fejedelem intésére ez a nagydarab, nehézkesnek látszó ember meglóbálta széles, ám leheletvékony pengéjű kardját, s a tömeg nem is észlelte azt a kecses lendületet, amellyel könnyedén, ám villámgyorsan suhintott egyet. Sőt mi több, maga az elítélt is csodálkozva tekintett rá, oly hihetetlenül gyorsan zajlott le az egész. Mint mondtam, sokan nem is vették észre, hogy a kivégzés megtörtént, csak amikor a test elvágódott az emelvényen, és a levágott fej hangos koppanással gurult tovább, a nyaki erekből pedig spriccelni kezdett a vér, akkor törtek ki hangos, elismerő kiabálásban. A Fejedelem udvariasan megtapsolta a mutatványt, és kézen fogva legújabb feleségét, visszavonult nemes magányába. Én sokkolva ültem a helyemen, hiszen eddig csak a Fejedelem asztalánál, hallomásból kerültem kapcsolatba bármiféle erőszakkal. A lefejezések, bár nyilvánosak voltak, sohasem vonzottak, és ezen is csak a Fejedelem kimondott utasítására vettem részt, nyilván egy kicsit nekem is szólt a jelenet. Mindaddig semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a lefejezéseknek, pusztán az uralkodás egyik eszközét láttam benne. Akkor először éreztem azt, hogy a lefejezésnek tétje van, miként a játszmának, amelynek magam is részese lettem. Ezek után természetesen semmi kivetnivalót nem talál(hat)tam a Fejedelem döntésében, és kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy talán nem is olyan megoldhatatlan feladat a gazdasági ügyek intézése. (Nem beszélve arról, hogy akkor sem dönthettem volna másként, ha netán megfordul a fejemben ilyesmi: gyermekkorom óta a Fejedelem tulajdona voltam, s amióta kiheréltek, csak azt tehettem, amit a palota, illetve a Fejedelem érdekei megkívántak.) Persze, néha jólesett eljátszani a gondolattal, hogy önálló döntéseim is lehetnek. A kinevezésem után pedig úgy alakult, hogy egyre több lehetőségem lett a döntéshozatalra.
