Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
A sorsnak is megvan a maga sorsa Idővel elkerülhetetlenné vált, hogy meg ne fogalmazódjanak bennem bizonyos elvárások is az írásokkal kapcsolatban, főleg azért, mert rá kellett jönnöm, hogy mindent képtelenség elolvasni. Sőt, egyszerűen képtelenség az olvasást „elölről” kezdeni, így válogatni kezdtem, s egy idő után az írások megítélésekor és persze rendszerezésükkor különböző szempontokra hagyatkoztam. Bár meg kell vallanom, hogy maguknak a szempontoknak a megállapításakor is inkább a könyvekből kisugárzó személyiségek hatottak rám, így az akkor általuk, pontosabban segítségükkel megfogalmazott és feltett kérdések mára már túlhaladottnak, mesterkéltnek tűnnek számomra, s most már többre tartom az őszinteséget és közvetlenséget, az eredetiséget és szellemességet. Buzgalmamban azonban olyan kérdéseket is igyekeztem tisztázni, hogy mennyire érződik a művekben a hagyomány és az elődök tisztelete? Fellelhető-e bizonyos eredetiség és gondolatiság? Nagyon fontosnak találtam a tárgyismeretet és a történelmi hitelességet, s ennek érdekében nem egy írást össze kellett vetnem más írásokkal. Sajnos, mindezek után még mindig megtörténhetett, hogy nem fogadtam el igaznak azt, ami nem volt egyértelműen és cáfolhatatlanul bizonyított. Sokat nyomott a latban az író személyiségének jelenléte, valamint, hogy mennyire nyitott, illetve elfogult, mennyire képes felülemelkedni saját kérésén, mondanivalóján, és mennyire képes levelének, írásának tárgyát a körötte lévő világban elhelyezni, vagy egyáltalán, a közügyekkel, a világ folyásával kapcsolatba hozni. Ám a legfontosabb szempont, legalábbis a kezdeti időszakban, az volt, miként tudok társadalmilag érvényesülni, miként tudok feljebb kerülni a palota hierarchiájában, s miként tudom arcukra fagyasztani a mosolyt mindazoknak, akik gyermekkorom óta nevetség tárgyává tettek. Most már szégyellem, de akkor tökéletesen érthető reakció volt a részemről, hogy a patkányoknak tartott emberek között magam is patkánnyá váltam, és miként az egyik görög bölcs, aki az olajsajtolók révén csak azért gazdagodott meg, mert a szemére vetették, hogy a bölcsessége semmi hasznot sem hoz neki, én a könyvtárban szerzett bölcsességemet arra használtam, hogy megvédjem magam és a Fejedelem bizalmasává váljak. Azonban érdekes ellentétként jelentkezett nálam, hogy míg a szabályokat, amelyek révén előrébb juthattam, kitűnően elsajátítottam, s képes voltam különböző élethelyzetekben hasznosítani, addig magukhoz az emberekhez képtelen voltam közelebb kerülni. Olyasmi volt ez, mint egy társasjáték. Bár tudtam, miként juttassam előbbre a bábukat, magukról a bábukról nem tudtam semmit, mert - mivel nem sokra tartottam őket - valójában nem is érdekeltek. Beszélgetéseim, tárgyalásaim, intrikáim során képtelen voltam őket kiismerni, és sajnos igazat kellett adnom azoknak, akik épp emiatt nem olvastak: az olvasás ebben nem segített. Inkább az ösztönömre, egy belső hangra hallgattam, s annak segítségével soroltam be az illetőt, akivel beszéltem, miközben irigykedve gondoltam a Fejedelemre, aki első látásra, pontosan meg tudta ítélni, melyik küldöttséggel milyen hangon beszélhet, ki mikor hazudik, s mikor számíthat valamely követ adott szavára. Ráadásul be kell vallanom, hogy nemcsak az emberekkel, hanem a szavakkal is
