Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Pomogást Béla: Régiók Európája - a magyarság jövője (esszé) ;
Régiók Európája - a magyarság jövője portálni az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai magyar közéletbe is, holott a kisebbségi magyarság belső harcai (budapesti biztatásra kirobbanó belső harcai) ennek a magyarságnak a politikai súlyát és érdekérvényesítő képességét csökkentik, mégpedig igen radikálisan. Vannak jelei annak, hogy a nagyromán és a szlovák sovinizmus milyen elégedettséggel figyeli ezeket a magyar-magyar küzdelmeket. A Kárpát-medencében élő kisebbségi magyarság jövője ilyen körülmények között bizony ellentmondások között őrlődik, ezt a jövőt számos bizonytalansági tényező kíséri. Egyfelől igen örvendetes, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarság nagyrészt (mert azért nem teljes mértékben) megszabadult a kommunista rendszer nyomásától, amely nemzeti identitásának és kultúrájának végső romlásával fenyegetett, másfelől igen veszedelmes, hogy kiszolgáltatta magát a magyarországi pártpolitikai küzdelmek retorikájának és következményeinek. Az erdélyi és a felvidéki magyar politikai kultúrának igen nagy hagyományai vannak, talán elég, ha a két világháború közötti korszak „transzszilvanista” vagy éppen „sarlós” hagyományaira utalok, olyan írókra és politikai gondolkodókra, mint Kós Károly, Bánffy Miklós, Makkai Sándor, illetve Sziklay Ferenc, Mécs László és Fábry Zoltán. A kommunista diktatúra, különösen a Ceau§escu nevéhez fűződő eszeveszett zsarnokság, de a Husák nevéhez fűződő 1968 utáni csehszlovák hatalom is jórészt sikerrel rombolta le ennek a politikai kultúrának a hagyományait, az 1989 folyamán bekövetkezett történelmi átalakulás következtében a régi, nagy tradíciók mindazonáltal új életre keltek. Nos, éppen ezeknek a tradícióknak: a közéleti felelősségtudatnak, a nemzeti közösség érdekében vállalt áldozatos munkának, a politikai ellenfelek megítélésére is kiterjedő toleranciának az értékes tradícióját gyengítheti vagy éppen rombolhatja le a budapesti politikai elit által a Felvidékre és Erdélybe exportált bizalmatlanság, az értelmes vitára és megegyezéses politizálásra képtelen pártoskodás. Nekünk, akik Magyarországról figyeljük elkötelezett rokonszenvvel az erdélyi, a szlovákiai és a többi kisebbségi helyzetben élő magyar nemzeti közösség nehéz önvédő küzdelmeit, és a kisebbségi magyaroknak, akiknek ezeket a küzdelmeket végül is meg kell vívniuk, alighanem új nemzeti (és erdélyi és szlovákiai) stratégiára van szükségünk. Ennek a stratégiának a legfontosabb követelményei már régóta készen vannak, talán három jelszóban lehetne őket összegezni. Ez a három jelszó így hangzik: autonómia, integráció, szolidaritás. Autonómia: mindenképpen kulturális és - ahol lehetséges, például a Székelyföldön, Dél-Szlovákiában, Beregszász környékén és a Vajdaság északi részén - területi autonómia. Nagy tévedés vagy éppen hazugság az a bukaresti és pozsonyi kormánykörök által hangoztatott vélemény, miszerint az Európai Unió berendezkedése nem ismeri a kisebbségi autonómiákat. Mint előbb már utaltam rá, ennek éppen az ellenkezője az igaz: a Dél-Tirolban (vagyis Olaszországban) élő osztrákok (németek), a spanyolországi katalánok, a korzikai (vagyis franciaországi) olaszok, a finnországi svédek (és folytathatnám tovább a példák felsorolását) valóságos, működő és az általuk lakott terület igazgatására is kiterjedő autonómiát élveznek.
