Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Pomogást Béla: Régiók Európája - a magyarság jövője (esszé) ;
Pomogáts Béla eredő kihívás veszélyezteti. Arra az „akulturációra”, vagyis kulturális leépülésre gondolok, amely széles körben tapasztalható a közép-európai nem régen felszabadult nemzetek körében. A magunk mögött hagyott diktatórikus berendezkedésnek igen sok káros és bűnös velejárója volt, azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a nagy tömegek kulturális színvonala emelkedett: igen sokan olvastak jó (klasszikus és modern) magyar és világirodaimat, igen sok ember jutott magas színvonalú zenei, színházi és képzőművészeti események körébe. Elég ha csupán a magyarországi könyvkiadás eredményeire hivatkozom: a nyolcvanas években kiváló magyar költők művei többezres példányszámban kerültek az olvasóközönség kezébe, a jelenben ez a- lig néhányszáz példányt jelent. Úgy gondolom, bátran meg lehet állapítani és ezt a statisztikai adatok is alátámasztják, hogy a minőségi kultúra fogyasztása visszaesett. (Ebben a tekintetben a kisebbségi magyar közösségek fogyasztási szokásai jobbak a magyarországiaknál). Vajon máris el lehet-e mondani, hogy a magyar nemzeti kultúra éppen akkor kerül válságos helyzetbe, például a tömegkultúrával, a „való világ”-szerű televíziós ocsmányságokkal szemben, midőn a „kulturális nemzet” kereteinek valamelyes helyreállítására európai esély kínálkozik? Világméretű átalakulások között élünk, és kényszerülünk, amennyire lehet, védelmezni hagyományos értékeinket. Ennek az átalakulás-sorozatnak a medrében változik meg a nemzeti kultúra helyzete. A magyar nermzeti kultúrára: a magyar „magaskultúrára” távlatosabb sorsát veszélyeztető tömegkulturális kihívások mellett létezik egy másik nem kevésbé veszedelmes kihívás is, amely ugyancsak veszélyezteti a magyar nemzeti integrációt, közelebbről a magyarországi és az erdélyi magyarságnak a kulturális nemzet keretében történő mindenléppen kívánatos integrációját. Az utóbbi öt-hat esztendő e- gyik veszedelmes fejleményére: a magyar politikai élet jóformán „törzsi” jellegű széthasadására és mindinkább elvadult konfliktusaira gondolok. A politikai küzdelem önmagában a demokratikus berendezkedés természetes következménye, ilyen küzdelmek mindig is voltak, és ma is hozzátartoznak az európai demokratikus politikai kultúrához. Az a gyűlölködéstől fűtött és minden mértéket félresodró párt- politikai háború, amelyet a mögöttünk álló évtized története és mai tapasztalataink mutatnak, azonban már nem a demokratikus politikai küzdelem, hanem valamiféle „harmadik világbeli” (vagy éppen balkáni) „törzsi” háború jegyeit viseli magán. A közéletet ugyanis mégiscsak a felelősség erkölcsi meggyőződésének és a józan ész kiszámíthatóságának kellene irányítania. Azok a retorikák, amelyeknek nekiszabadult politikusok részéről tanúi vagyunk, vagy azok az elborzasztó parlamenti szcénák, amelyeket a televíziós közvetítések révén tapasztalhatunk, arról győzhetnek meg bennünket, hogy a magyarországi „politikai elit” egy tekintélyes része nem a nemzet egyetemes érdekeinek szolgálatát látja el, hanem a szűkebb pártpolitikai vagy éppen egyéni haszon érvényesítéséért küzd. Ráadásul, és ez a leginkább elkeserítő, a magyarországi politikai megosztásokat és konfliktusokat sikerrel lehetett ex
