Irodalmi Szemle, 2005

2005/8 - Pomogást Béla: Régiók Európája - a magyarság jövője (esszé) ;

Régiók Európája - a magyarság jövője

mélhetőleg nagyobb mértékben csökkenteni fogja az államok, a nemzetállamok hatalmi súlyát és kizárólagosságát, és ismét előtérbe helyezi a korábbi történelmi régiókat, illetve az államok fölött elhelyezkedő európai rendet és intézményeket. Egy háromszintű rendszerre gondolok, amelynek középső szintjén a korábbinál jóval kevesebb hatalmi jogosultsággal rendelkező állami struktúrák, alsó szintjén a történelmi régiók, felső szintjén az európai integráció intézményei helyezkednek el. Korábban jószerével csak az állami intézményrendszernek volt hatalmi súlya, és ez a hatalom időnként embertelen mértékben nehezedett rá a társadalomra, különösen a nemzeti kisebbségekre és kultúrákra. Az európai integráció keretei között ez az állami intézményrendszer arra kényszerült, hogy jogosítványainak, hatalmának, befolyásának egy tekintélyes részét átadja az unió központi intézményeinek, illetve a regionális intézményeknek.

A magyar nemzeti integráció tekintetében ez a helyzet kifejezetten kedvező lehet, minthogy az európai integrációs rendszer nagymértékben csökkentheti a magyar kisebbségi közösségekre Trianon óta folyamatosan ránehezedő politikai, gazdasági, kulturális - mondjuk ki: asszimilációs - nyomást, másrészt a hagyományos régiók újjáéledése megnövelheti ezeknek a kisebbségi közösségeknek a politikai súlyát, esélyt adhat az önkormányzati rendszer kiépítésére, és keretet teremthet a magyar nemzeti integráció számára. Számos nyugat-európai (uniós) példa támaszthatja alá ennek a feltételezésnek a jogosultságát, így az előbb említett olasz- országi, belgiumi, spanyolországi, franciaországi, finnországi és angliai nemzeti kisebbségek regionális autonómiájának sikere, vagy azoknak a korábban mindig vitatott és nem egy esetben háborús tűzfészkekké vált tartományoknak, mint amilyen a részben német lakosságú francia Elzász, jelenlegi megnyugtató helyzete. Ezek a területek ma nem a nemzetek közötti konfliktusok, ellenkezőleg a nemzeteket és kultúrákat összekötő hidak és műhelyek szerepét töltik be.

Hasonló szerepe lehet a jövőben olyan magyarok által is lakott régióknak, mint amilyen a Partium és a Székelyföld, a délvidéki Vajdaság, Szlovákia déli peremvidéke vagy Kárpáatlja tiszai vidéke. Ezeket a területeket 1918-1920-ban erőszakkal választották le a történelmi magyar állam testéről, és jóllehet az ott élő magyarság a mögöttünk lévő több mint nyolc évtized leforgása során igen sokat veszített a maga korábbi etnikai, gazdasági és politikai erejéből, ma sem kívánja felszámolni azokat a kötelékeket, amelyek a magyar „kulturális nemzet” egészéhez kötik. Ezek a régiók az európai integráció körülményei között egyszerre lehetnek a kívánatos magyar nemzeti integráció és az ugyancsak kívánatos közép-európai integráció műhelyei.

A magyar „kulturális nemzet” újjáépülésének ilyen módon igen nagy esélyei vannak az európai integrációban, az Európai Unióban. Az talán a történelem nem egy alkalommal tapasztalható „cselvetésének” következménye, hogy éppen ebben a viszonylag kedvező helyzetben kell rádöbbennünk arra, hogy a „kulturális nemzet” kiteljesedésének adott lehetőségét most egy másik: a kultúra jelen helyzetéből