Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - H. Nagy Péter: Életrajzi én(ek)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

H. Nagy Péter Életrajzi én(ek)

Brassai Zoltán: Gárdonyi Géza című kötetéről

A monográfiaírás alapvetően megváltozott elméleti kontextusa legalább két olyan eljárásra hívta fel a figyelmet az elmúlt évtizedben, mely nagyban hozzájárult e műfaj leértékelődéséhez, majd önreflexívvé válásához. Az egyik a biográfiai keret terméketlen fenntartására, a másik a tárgy poétikai megfontolásokat nélkülöző túlértékelésére vonatkozik. Brassai Zoltán Gárdonyi-könyve mindenekelőtt a- zért problematikus vállalkozás, mert továbbörökíti e kérdéses narratívák előfeltevéseit. Mielőtt erre kicsit részletesebben is kitérnék, érdemes utalni egy beszédes fejleményre.

Brassai már az előszóban megfogalmazza, hogy Gárdonyi életművével mostohán bánik a jelenkori irodalomértés: „Az utóbbi időben nagy lett körülötte a csend. (...) Nem került be a kánonba.” (8.) Már itt jeleznem kell, hogy ennek a szituációnak a kialakulása nem tartozik az irodalomtörténeti rejtélyek közé. Ezzel kapcsolatban egy fontos tapasztalatra hivatkoznék. Amikor Eisemann Györggyel és Kulcsár-Szabó Zoltánnal elkészítettük középiskolai tankönyvünk első változatát, a kéziratban még szerepelt egy Gárdonyiról szóló rövid rész. A lektori és a szerkesztői értékelések azonban világossá tették, hogy A 19. század végének és a 20. század elejének magyar epikája című alfejezetből ez a passzus elhagyható. Hogy miért, arra választ ad maga a tankönyvrészlet, melynek néhány mondatát idézném: „Első sikerét Az én falum (1898) című novellaciklusával érte el, mely a korszakban elszaporodó - és Mikszáth Kálmánnál a legmagasabb szinten művelt - régió-elbeszélések körébe tartozik. Gárdonyi kötetében a zsánerképek rajzának hatásos poétikája keveredik a szociológiai szempontok olykor meglehetősen didaktikus célzatosságával. (...) Epikája - legalábbis töredékesen - felmutatja a korszak művészi világtapasztalatának számos vonását, de mivel alig tudott elszakadni a realista elbeszélés esztétikai előfeltevéseitől, csak kevéssé járult hozzá a modern próza hazai térnyeréséhez. Műveiben megtaláljuk például a psziché tudattalan tartományai iránti érdeklődést, sőt, a kultúrának a barbárságot »elfojtó«, a felettes én funkcióját kialakító felfogását is, együtt a tudatalatti motívumok hatalmának elismerésével (A láthatatlan ember, 1902). Felfedezhetjük továbbá a szecessziós-pre- raffaelita artisztikum elemeit (misztikus szerelem, virágszimbolika) a román kori magyar történelem metaforizáló igényű elbeszélésében (Isten rabjai, 1908). Az itt alkalmazott narratívák azonban többnyire a témára való realisztikus nyelvi utalá