Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - H. Nagy Péter: Életrajzi én(ek)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE sok keretei között formálódnak. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy Gárdonyi említett művei kiszorulóban vannak a hazai irodalmi kánonból. Nem estek ki belőle, de inkább az Egri csillagokhoz (1901) hasonló ifjúsági olvasmányokként kerültek a köztudatba. E hatástörténeti fejleményben jól megfigyelhető, hogyan reagálhat a modernizálódó befogadás a téma és a nyelv különbségét fenntartó elbeszélésmódra. A téma modern jellege még kihívhatja az érdeklődést, mely azonban a nyelvezet elavultsága miatt műfajilag »áthelyezi«, művészileg leértékeli az alkotást.” (kiemelések tőlem. H. N. P.) Brassai kismonográfiája figyelmen kívül hagyja az említettjói körvonalazható hatástörténeti tények legjavát. Gárdonyi alkotásait inkább életrajzi szövegekként olvassa, elsősorban a tematikai vonatkozások érdeklik. Ebből következően - természetszerűleg - nem képes bemutatni az életmű poétikai rétegzettségét, s minden bizonnyal ez tovább nehezíti Gárdonyi rekanonizációját. Tipikus esete annak, amikor egy monográfia fordítva sül el, még inkább befagyasztja az adott tárgyról szóló disz- kurzust. Ez pedig a fentebb jelzett két eljárás vakfoltjaival függhet össze. A biográfiai keret újrafogalmazása kapcsán persze nem az merül fel elsődleges dilemmaként, hogy kivitelezhető-e avagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy amennyiben irányítja az olvasást, miért pusztán valamilyen ideológiai-tematikai síkra nyit horizontot. A szövegek életrajzként való olvasását ugyanis olyan kódok irányítják, melyekből nem feltétlenül vezethető le az adott mű poétikai megfor- máltsága. Pontosabban egyféle stratégia vezérli az értelmezőt, melynek előfeltevései a következőkre épülnek: a szöveg beszélője őszinte, az írás az életre referál, a nyelv áttetsző. Paul de Mán tehát joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy az autobi- ográfia nem műfaj, hanem „a megértés vagy az olvasás alakzata, amely bizonyos fokig minden szövegben megjelenhet” (Autobiography as De-Facement). Ez az állítás többeket nyilvánvalóan arra ösztönöz, hogy totalizálják és kiterjesszék az életrajzot mint olvasási stratégiát és szembehelyezzék a fikcióval. Éppen ezért érdemes tovább idéznünk az adott tanulmányt, hiszen világossá válik, hogy nemcsak erről van szó: „Ám amikor azt állítjuk, hogy minden szöveg önéletrajzi, egyazon oknál fogva egyúttal azt is ki kell jelentenünk, hogy egy sem (lehet) az. (...) Hiszen amiképpen az önéletrajzok ragaszkodnak a szubjektum, a tulajdonnév, az emlékezet, a születés, a szerelem és halál, valamint a tükrösség kettőzöttségének témáihoz (...), legalább annyira igyekeznek kibújni is e rendszer kényszere alól.” Ez utóbbi retorikai dimenzió bevonása a játékba azt eredményezné, hogy az értelmezés szembekerülne azokkal az ideológiákkal, melyek korlátozzák a jelölők mozgását. Brassai eszmefuttatásaiban rendre megfigyelhető, hogy a szerző oly mértékben tapad az (előzetes) életrajzhoz, hogy többször is ugyanahhoz a mozzanathoz zárja vissza elemzéseinek végkövetkeztetéseit. Ezek az identikus ismétlések nagyban gyengítik a szakmai narráció hatékonyságát. Csak egyetlen példa: Gárdonyi „kért feleségül valakit egyszer, az nem ment hozzá, így regényhős lett” (50.); majd:
