Irodalmi Szemle, 2005

2005/1 - SZALATNAI REZSŐ 100. SZÜLETÉSNAPJÁRA - Mayer Judit: Szalatnai Rezső, a tanár és az ember (előadás)

Szalatnai Rezső 100. születésnapjára

Szalatnai Rezső 1948 júniusában áttelepült Magyarországra, itt meg évtizedekig nem lehetett nyíltan beszélni arról, mi is történt velünk, magyarokkal 1945 után. Csak az 1989-es fordulat után kezdték feltárni hivatott szakemberek a múlt említett szakaszát. És most hadd idézzem Tóth Lászlónak a Peéry Rezső „Gondolatok a tehervagonban” című válogatott írásaihoz csatolt Jegyzeteiből a Szalatnai Rezsőre vonatkozó következő jellemzést: „A csehszlovákiai magyarság jogfosztottságá- nak éveiben 1945 és 1948 közt több intézmény elegendő feladat magára vállalásával állt az üldözöttek szolgálatában.” Ennyi. És ez szóról szóra igaz.

Szalatnai Rezső a „Kisebbségben és igazságban” című, 1970-ben a pozsonyi Madách Könyvkiadónál megjelent könyvéhez, amely az 1938 és 1948 közt megjelent cikkeit tartalmazza, írt egy Előszót. Ennek keltezése: 1969. március 15. Ez az írás vallomás önmagáról és védőbeszéd a szlovákiai magyarság ügyében; visszapillantás a szerző 1938 és 1945 közti újságírói munkásságára és arra a közegre, amelyben akkor élt és dolgozott. Volt bátorsága hozzá, hogy méltassa a Szlovákiai Magyar Párt elnökének, Esterházy Jánosnak a háború alatt betöltött pozitív, antifasiszta szerepét, és elítélje a szlovákiai magyarságot sújtó kollektív büntetést.

Az említett Előszóból idéznék most egy mondatot: „Nem hiszem, hogy esetünkben többet tehetett egy ember, mint amennyit én tettem akkor a szégyen elhárításáért, az ütések tompításáért, a barbarizmus leleplezéséért.” Ez a mondat így, a szövegösszefüggésből kiragadva egyesekben talán az öndicséret benyomását kelthetné, ha nem volna színtiszta igazság, olyan igazság, amelyet akkor még senki más nem mert kimondani. Most már a korszak kutatói igazolták ezt az állítást.

A továbbiakban megint a magam emlékeiből szeretnék egyet-mást felidézni. Szalatnai Rezsővel az érettségi után is kapcsolatban maradtunk. O több szlovákiai magyar kulturális egyesületben, intézményben együtt dolgozott édesapámmal, őszinte barátság fűzte őket össze, s ez az üldöztetés éveiben úgyszólván fegyverbarátsággá kovácsolódott, és Szalatnai Rezső távozása után is megmaradt apám haláláig.

1945 áprilisában számunkra véget ért a háború, de a front átvonulása után néhány héttel megkezdődött a szlovákiai magyar lakosság kálváriája. Szalatnai Rezső személy szerint nem volt üldöztetésnek kitéve, mert antifasiszta múltját, a fasiszta Szlovák Köztársaság éveiben tanúsított bátor magatartását a hatóságok is kénytelenek voltak tudomásul venni és respektálni, és Ladislav Novomeskyhez, a költő politikushoz fűződő személyes barátsága is biztosított számára némi lehetőségeket. Az ő helyében sokan megelégelték volna ennyivel. O nem ezt a kényelmes álláspontot választotta. Már 1945 áprilisában többekkel együtt egy memorandumot szerkesztettek, melyben kifejtették, hogy a szlovákiai magyarok nem vettek részt semmiféle náci megmozdulásokban, nem követtek el háborús bűnöket, ennélfogva nem szolgáltak rá semmilyen büntetésre. Ez az akció nem járt sikerrel, de Szalatnai Rezső továbbra is minden módon megpróbálta felrázni a szlovák és a magyarországi illetékesek lelkiismeretét. Személyes kapcsolatait magyar emberek,