Irodalmi Szemle, 2005

2005/1 - SZALATNAI REZSŐ 100. SZÜLETÉSNAPJÁRA - Mayer Judit: Szalatnai Rezső, a tanár és az ember (előadás)

Szalatnai Rezső, a tanár és az ember

családok megmentésére használta fel, munkatársakat keresett és talált, és elszántan, megtörhetetlen energiával és hihetetlen munkabírással küzdött a szlovákiai magyarok kétségbeejtő helyzetének javításáért. Barátai, munkatársai - például Peéry Rezső, Szabó Béla református lelkész és mások, köztük édesapám is - híven álltak mellette, vele együtt vállaltak nem egy feladatot, és vették magukra ők is ennek a szolgálatnak minden kockázatát, de a szervező, az irányító Szalatnai Rezső volt. Azokban a hetekben, hónapokban ennek az embernek valóban nem volt magánélete. Lakásán üldözöttek, tanácskérők, panaszosok, hírhozók adták egymásnak a kilincset. Hogyan bírta ezt az állandó feszültséget, nem is tudom. Sokat voltam náluk, hiszen a kislányát tanítottam, úgyhogy közelről láttam, hogyan folyik ott az élet. A részletekről persze nemigen tudhattam, mert Szalatnai Rezső és segítőtársai nagyon tudtak hallgatni, s ez akkor nagyon is indokolt volt.

Szalatnai Rezső egyként figyelt az egyéni sorsokra és az egész közösség sorsára. Volt, amikor személyes közbelépése mentett meg embereket az elhurcolástól, máskor tanácsot adott, ki kihez fordulhatna. Amikor például Esterházy Lujzát, Esterházy János nővérét a pozsonyi utcáról vitték el egy szál ruhában a patrongyári táborba, majd onnan Ligetfalura, tudta, kihez kell fordulni, hogy a táborból kiszabaduljon. Azonnal értesítette Esterházy Lujza kezelőorvosát és jó barátját, Sumbal professzort, s az aztán intézkedett: kórházba vitette Esterházy Lujzát, és közel kilenc hónapig ott tartotta, míg biztonságban eltávozhatott Prágába. A grófnővel való kapcsolattartást pedig rám bízta, Sumbal professzor úgy is hívott kedvesen: „slečna spojka”.

Szalatnai Rezső aligha bírhatta volna a rá nehezedő súlyos megterhelést, ha nem áll mellette a felesége, Salamon Nóra, s nem támogatja őt szívvel-lélekkel, nem gondoskodik körülötte mindenről, s nem óvja az egészségét.

Fáradtnak sokszor láttam Szalatnai Rezsőt, de mélységesen elkeseredettnek csak egyszer, akkor, amikor a hatóságok megindították a reszlovakizációs akciót. Seregestül mentek akkor hozzá barátok, ismerősök és ismeretlenek tanácsért, menjenek-e jelentkezni, tagadják-e meg magyarságukat, vagy tartsanak ki, s vállalják továbbra is mindazt, ami ezzel jár. Az ő álláspontja egyértelmű volt. Sokan mondtak neki akkor efféle mentegetőzéseket: neked könnyű, te védve vagy, de én... elvesztem az állásomat, nyugdíjamat, kidobnak a lakásomból, kitelepítenek stb. A város, az én kedves szülővárosom fel volt bolydulva, és vidékről is nyugtalanító hírek érkeztek. Az emberek egy része eleinte fogadkozott, hogy nem, nem megy jelentkezni szlováknak, de aztán részben felsőbb nyomásra, részben félelemből, szégyenkezve, fájó szívvel mégiscsak elment a megfelelő irodába. Azokban a napokban Szalatnai Rezső nagyon-nagyon szomorú volt. A Mihály-kapu hídján találkoztam vele, és megkérdeztem: mi történik itt tulajdonképpen, családtagok vesznek össze, barátok, ismerősök rángatják egymást, tegnap még kitartottak, ma meg már aláírták, hogy reszlovakizálnak... Elkeseredetten válaszolta: „Ezt a lavinát most már nem tudjuk megállítani.”