Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - BÚCSÚ ZS. NAGY LAJOSTÓL - Koncsol László: „...és lépdelünk a csillagok mögött”

Búcsú Zs. Nagy Lajostól

tál a lányoktól, a versektől, a zenétől, egy-egy szobortól, barátaidtól, Sátán kutyádtól és fekete kandúrodtól, Johnnytól, a zabosi vagánytól, akit testőrödül fogadtál, s akiről tíz percekig tudtál ragyogva mesélni, hogy mennyire fél tőle a pozsonyi alvilág, versre gyúltál kovács apai nagybátyádtól, aki bohém volt, mint Te, s aki a- zért szeretett engem, mert szerettelek, öcsédtől, aki kamaszként halt meg, s akinek sírjában nyugodni fogsz, mert így óhajtottad, komor és józan édesapádtól és szép, kedves édesanyádtól, aki zsélyi magányod őrangyala volt. Az, ami alkati mámorodhoz külső szédületszerzőül járult, amit hozzátettél, a korán megszokott dohányfüst és a szesz talán csak arra kellett, hogy lelki-szellemi mámorod kihagyásait áthidalja, pótszerként kitöltse. Ám az előbbi éltetett, az utóbbi magaddal együtt mindent és mindenkit, akinek fontos voltál, próbára tett. Megpróbált és felőrölt. Baráti kapcsolataidat és tehetségedet is felőrölte. Azért mondom ezt ki itt is, mint any- nyiszor, amíg éltél, őszintén, mert szeretlek, jóllehet mindennapjaidból lassan kimaradtam.

Poéta natus, született költő voltál. Komáromban írt, tizenöt-tizenhat éves kori verseidre is emlékszem. Osztálytársunk, Tőzsér azzal mutatott be 1951 szeptemberében, internátusunk tanulószobájában, hogy Te is olvasó ember vagy, hogy sokat olvasol, és verseket írsz. Örök gyermek maradtál, magaddal nem törődtél, irattáskáidat igazolványaiddal együtt rendre elhagytad, pénzedre sem vigyáztál, a felnőttek ügyeiben gyámoltalanul ténferegtél. Foglalkozásod, a riporterkedés siettette romlásodat, de ahogy súlyosuk a drámád, úgy mélyültek és színesedtek verseid. Lírád ebből a drámai, tragikusba merülő életből született. Mint Villoné, Verlaine- é, Rimbaud-é, Oscar Wilde-é, József Attiláé s a világlíra többi hasonló sorsú alakjáé. Életed és műved a XX. század társadalmi, politikai, kulturális és nemzeti folyamataiból sem szakítható ki. Együtt emelkedtél osztályoddal, s mint első generációs értelmiségi együtt akadtál el vele, amikor a birodalom erői a világok versenyében kimerültek.

Lírád egyik remekét, legtalányosabbnak látszó, de talán mégis legmélyebbről szóló darabját egy hajnali órán megálmodtad. Fölriadtál rá, és sietve, hogy el ne felejtsd, papírra vetetted. Ezt mondtad nekem, amikor kéziratát behoztad az Irodalmi Szemlébe, és kezembe adtad. Az álomban született szövegek, mivel mélytudatunkból törnek elő, a legigazabbak, bár nehéz megfejteni őket. Bordal című szürrealista remekedről van szó, amelynek első sora „Isten akiben én már nem hiszek”, záró sorpárja pedig: „vidd zsénagyot a végtelenbe innen / változz borrá hogy végre higgyen higgyen”. A múlt hite, a jelen hitetlensége s a hit vágya közé kifeszített ember vergődése és vonaglása, egy hiányokkal teli élet, az anyag és a szellem, a transzcendensben feloldott képzeleti valóság és fordítva, az anyagba alászállt szellem, az elvágyódás oda, ahol a költői képzelet groteszk tárgyaiból misztikus, de számodra egyedül élhető valóság lesz, hangfoszlányokkal, felhőtlen zöld semmivel és sugarasan elszálló Igével, amelyben a Teremtő Logoszt vélem fölismerni, és a csak neked teremtett néma bolygókkal, ahol majd kikötsz, és szőlőskertedben,